Pappné Gyulai Katalin: „Az oktatás-nevelés ügye főként két szereplőn múlik”

A vadludak azért repülnek „V” alakban, mert az egyedek szárnycsapásaikkal felhajtóerőt képeznek egymás számára, a csapat élén repülő vezető hátrasorol, ha elfárad. Pappné Gyulai Katalin a Debreceni Tankerület leköszönő igazgatója mesélt nekem egy nyolcszemélyes asztalt beborító, gyönyörű, vadludakat ábrázoló festmény mellett a fiatal kora óta csodált állatokról. A kép hamarosan a Kálvin téri épület folyosóját díszíti majd, látványával lelki és morális felhajtóerőt képezve az ott dolgozóknak a minden napi munkához.

Az alkotást – sok más mellett –  ajándékba kapta a találkozónk előtti búcsúesten, amelynek hangulatáról árulkodik interjúalanyom egy vallomása: – Megírtam a beszédemet, ám szokásomtól eltérően alig emeltem el a papírról a tekintetemet, mert elérzékenyültem volna, ha közben azokra nézek, akiknek a gondolataimat szánom – mondta. Szeretett munkájától és kollégáitól azért lép távolabb, mert több időt kíván a családjával tölteni.

A vadlúdcsapat élén sokáig repülő egyedre jellemző fáradtságnak azonban nyomát sem láttam, hiszen utazások, olasz főzőkurzus, síelés, rendszeres sportolás és ejtőernyős ugrás is szerepel a bakancslistáján.

Mi motiválta a pályaválasztáskor?

Alapvetően úgy indult a pályám, hogy volt egy nagyszerű tanítónénim, és én olyan akartam lenni, mint ő. A szülőfalumban, Nyírlugoson, az engem tanító Marika néni szépsége fogott meg először. Belépett a terembe, volt egyfajta kisugárzása, gyönyörű volt, szépen fel volt öltözve, mosolygott, mindig kedves, szeretetteljes volt. Mindenki odafigyelt rá, még az elevenebb gyerekek is.

Ebből fakadhat, hogy az ön megjelenése is mindig makulátlan, harmóniát sugárzó?

Egyrészt igen, másrészt sokat tanultam az édesanyámtól. Ő sosem lépett ki az utcára úgy, hogy ne legyen tökéletes a megjelenése. Aki emberekkel foglalkozik, pláne, ha pedagógus, példaként áll a többiek előtt a megjelenésével, a mondandójával, azzal, ahogyan kifejezi magát vagy ahogyan bánik másokkal. Nem tudhatjuk, mi marad meg a másikban rólunk, ezért fontos, hogy személyes példát mutassunk.

Ennyi év távlatában, úgy érzi, sikerült az eredeti cél, olyanná válni, mint Marika néni?

Ma igent mondok, de ha két nappal ezelőtt kérdezi, még nem biztos, hogy ilyen határozottan tudtam volna válaszolni. Tegnap egy nagyon megható búcsúztatóban volt részem. A 130 fős csapatban ott voltak a mestereim, segítőim is, akiknek köszönetet mondtam. Egyikük arról beszélt, hogy fordítva is igaz a mester-tanítvány viszony, volt mit tanulnia tőlem. Ez megerősít abban, hogy jó úton járok. A pálya legelejéről is rémlik egy inspiráló élmény, amiről eszembe jutott, hogy talán Marika nénihez méltó módon teszem a dolgom. Alig vártam, hogy a diploma a kezemben legyen és gyerekek között hosszabb időt tölthessek el. A Vénkerti Általános Iskolában, az első osztályomban a jó Isten rögtön egy olyan diákok küldött mellém, aki nem beszélt. Valami történhetett az óvoda utolsó fél évében vele. Otthon beszélt, az iskolában minden feladatot tökéletesen megoldott, értelmes kisfiú volt, de nem szólalt meg. Végtelen türelemmel álltam hozzá, februárban meghúzgálta a szoknyámat és azt mondta: Figyelj, el tudom olvasni! Van, akinek egy hét fokozott figyelemre van szüksége, van, akinek évekre, de szeretettel, gondoskodással minden gyerek eljuttatható a képességei legmagasabb szintjére. A köznevelésben nem lehet az egy osztályba járó összes gyereket azonos szinten kezelni. Mind más-más területen bírnak kimagasló, illetve gyengébb képességekkel. Már akkoriban a Vénkertiben sávos oktatást vezettünk be, tudásszint szerinti csoportokat létrehozva. Magyarból és matekból évfolyam szinten egyszerre tartották az órákat és átjárhatóak lettek az osztályok. Később a Polgármesteri Hivatal Oktatási Osztályán dolgozva a város összes negyedikeseinél pszichológiai, tantárgyi mérést végeztünk és elindítottunk egy olyan programot, amely modulokon keresztül segítette a gyerekeket, hogy kipróbálják magukat, miben tehetségesek. Később a program hatása kiteljesedhetett egy diákkonferenciában, amin szájtátva hallgattuk a tanulók csillagászati előadását vagy néztük, ahogyan egy hetedikes által épített robot vitt kávét a zsűrinek. Gyakran tapasztalom, hogy sok gyereknek nincs önbizalma, mert nem mondják el elégszer nekik, bizonyos területeken mennyire jók! Pedig úgy erősíthetjük a személyiségüket, ha megtaláljuk és támogatjuk azokat a pontokat, amiken kiemelkedőt nyújtanak.

Tíz évvel ezelőtt egy egészen új rendszer indult a Klebelsberg Intézet megalakulásával. Mi vonzotta ebben a feladatban?

2012-ben felkérést kaptam, hogy pályázzam meg a tankerület igazgatói állást. Teljesen természetes volt számomra, hogy megpályázom, mivel akkor az Oktatási Osztály vezetői feladatait láttam el, a város által fenntartott összes óvoda, általános- és középiskola, valamint kollégium hozzánk tartozott. Az addigi hét évnyi közös munkával eredményeket értünk el, országosan egyedülálló programokat indítottunk. Ezért nem volt kérdés, hogy folytatom a teendőket ily módon. Számomra kihívást és megtiszteltetést jelentett a felkérés.

Mi ennek a rendszernek a legnagyobb hozadéka Ön szerint?

Említettem, hogy én falusi kislány voltam, szuper tanáraim voltak, mégis amikor a gimnáziumba kerültem Debrecenbe, éreztem a különbséget a vidéki és a városi oktatás között. Voltak lemaradásaim. Akkor elhatároztam, hogy ha valaha az életben lesz lehetőségem a színvonalat kiegyenlíteni és minden gyereknek ugyanazokat a lehetőségeket biztosítani, akkor megteszem, az épülő rendszernek pedig ez volt az egyik célkitűzése. A szervezeti átalakításkor a jogalkotó szándéka az volt, hogy infrastruktúrában, személyi állományban egyformán elérhető legyen minden és minden gyerek számára, ami szükséges az oktatáshoz. Ma már több járásban is végezzük a feladatainkat, tehát összesen kilenc településen. A hét vidéki helységen lévő gyerekek számára ugyanúgy lehetővé tesszük a korcsolyázást, a színházba járást és ugyanolyan 100 százalékos szakos ellátásban részesülnek, mint a debreceni intézményekbe járók. A visszajelzések alapján, mindenki örül annak, hogy mi egy családként működünk és működtetünk.

A KLIK megalakulásakor voltak nehézségek, negatív felhangok, tíz év távlatában kimondható, hogy ez egy sikeres rendszer?

Igen, mert minden a gyerekről szól. Ha egy településen nincs kémiatanár, akkor Debrecen bármelyik iskolájából kirendelünk egy munkatársat arra a pár órára. Meggyőződésem, ha stratégia alapján tesszük a dolgunkat, akkor az első pillanatok csak azért lehetnek nehezek, mert még nem látom azt, hogy a rendszerben megkapott intézmények milyen szinten állnak. A szintrehozás fázisa nem könnyű, de miután közösen gondolkodtunk, mindenre meg tudtuk teremteni a forrásokat. Ma már azt kell, hogy mondjam, nem volt olyan, amit kértek volna az intézmények a tankerülettől és ne tudtuk volna megvalósítani. Az elmúlt öt esztendőben több mint nyolcmilliárd forintot fordítottunk intézményeink fejlesztésére. A várossal van egy hallgatólagos megállapodásunk, hogy ha kívülről felújítanak egy iskolát vagy energetikai szempontból modernizálják, akkor természetesen mi széppé tesszük azt belülről. A településekkel és Debrecen városával a közös munkálkodás példaértékű. Szerintem, itt jó diáknak lenni és tankerületi vezetőnek is, mert sosem éreztem magam egyedül. A vezetőszereppel együtt jár a nagyobb fókusz és a több kritika. Hogyan kezelte az elmúlt években ezeket? Vezetőként mindig feladatot látok el, néha nagyon nehéz feladatot. Ha a csapatom tagjai jól csinálják, akkor szívesen dicsérem őket. Ha valaki nem csinálja jól, azt muszáj megmondanom neki, mert ha nem teszem, akkor legközelebb sem fogja tudni, hogy nem jól csinálta. Minden vezető, aki a feladatra koncentrál és nem csak a népszerűségi indexét akarja növelni, előbb-utóbb belefut abba, hogy valaki megharagszik rá. Előfordul, hogy hosszabb-rövidebb ideig nem szeretnek, de ez benne van a pakliban. Ezért vagyok vezető. A véleményeket mindig meg szoktam hallgatni, az építő kritikákat jól átgondolom, és a következtetéseket beépítem a jövőbeli döntésekbe. Arra viszont nincs időm, hogy rágódjak olyan véleményeken, amelyek célja csak a vagdalkozás és arcnélküli véleményt formálnak rólam. Ha varázsütésre megtehetné, min változtatna az oktatás ügyét tekintve akár országos szinten? Nem változtatnék, mert bár a média állandóan hangos különböző felzúdulásoktól és nemtetszések kinyilvánításától, én mégis azt gondolom, hogy az oktatás-nevelés ügye kettő szereplőn múlik: a gyereken és a pedagóguson. Azon, hogy mi történik abban a negyvenöt percben, amikben szemtől szembe állunk a diákkal. A tanáron múlik, hogy példaként áll-e a diákok előtt, tisztességgel, becsülettel felkészül-e a tudása átadására és ennek segítségével mire neveli őket. Csak a pedagóguson múlik, milyen lesz az oktatás minősége, milyen gyerekeket juttat tovább az oktatás következő fokozatára. Hogy ezen kívül mi történik, az egy másik történet.

Milyen utak vezettek Önhöz, amin kifejezhették véleményüket a pedagógusok?

Az intézmények szervezeti és működési szabálya szerint az intézményvezető képviseli az ott dolgozókat, így én leginkább velük tartom a kapcsolatot, de felmerülő probléma esetén szeretem azt magam kezelni. Ha eljut hozzám ilyesmi, szívesen elmegyek a nevelőtestülethez és átbeszéljük, mert sokszor adódnak félreértések. Lehet e-mailt is írni nekem, indokolt esetben igyekszem azonnali hatállyal kivizsgálni. Mindenki számára fontos, hogy a kollégák nyugodt légkörben tegyék a dolgukat, mert egyébként hogyan is várhatnék el eredményt. A tanulók véleménye mindennél fontosabb nekem, ezért diáktanácsot hoztam létre, amibe intézményenként egy gyereket delegáltak a társaik. Zseniális volt, amikor velük dolgoztam. Tehetségesek, okosak, kritikusak, intelligensen fogalmaznak, több ötletüket be is építettem a munkámba.

A személyes életpályáját tekintve mire a legbüszkébb?

Arra, hogy képes vagyok csapatot építeni. Bárhová vitt az élet, az első és legfontosabb volt, hogy olyan emberekkel vegyem körül magam, akikkel tudunk közösen előre haladni, mert minden eredmény alapját ez képezi. Egyedül semmi nem működik, minden csak közösségben. Fiatal korom óta csodálom a vadludakat. A vadludak azért repülnek „V” alakban, mert az egyedek szárnycsapásaikkal felhajtóerőt képeznek, amelynek köszönhetően 71 százalékkal messzebbre képesek eljutni, mintha az egyedek egyedül szállnának. A vadlúdcsapat élén repülő egy idő után hátrasorol, hiszen számára legelöl kevesebb felhajtóerő jut, mint a csapatban hátrébb repülő ludak számára. Ha bármelyikőjüknek baja esik, akkor azt két másik lúd lekíséri a földre és mindaddig vele maradnak, míg erőre nem kap, és ezután újra csatlakoznak a csapathoz. Nem hagyják magára. Ez az állat a magam, illetve mára a tankerület jelképévé és egyben kabalaállatává vált. A csapatépítési készségen túl, jó érzéssel tölt el, hogy a Vénkerti Általános Iskolában egy művészeti képzés teljesedett ki, élővé tudtuk tenni a lakótelepi intézményt. Rengeteg olyan kezdeményezést indítottunk, ami a tehetséggondozás alapköve volt: tanulásmódszertant vezettünk be és a gyermekek mentális egészséget elősegítő foglalkozásokat. Az Oktatási Osztályon elindult a városi komplex átfogó tehetséggondozási program, ami minden debreceni negyedikes számára elérhető, több ezren vannak benne. Elindítottuk a Tóth Árpád Gimnáziumban a nemzetközi érettségit. A tankerületi évek során vak gyerekeknek gimnáziumi képzést hoztunk létre, tovább folytattuk a tehetséggondozást Cívis Álom néven a középiskolákban. Eldöntöttük, hogy évfolyamszinten más-más sport lehetőségét kínáljuk a gyerekeknek. Nemrég adtuk át az elsősöknek a küzdősport termet, a másodikosok korcsolyázni járhatnak, a harmadikosok pingpongozni. Minden munkának megvan előbb-utóbb a gyümölcse, ami olykor egy jó szó, máskor kézzel fogható díj. Semmihez nem fogható érzés, amikor a kezemben tarthattam Debrecen Város Kiváló Pedagógusa-, és Pro Urbe-díjjat, a Honvédelmi Miniszter által adományozott Honvédelemért elismerést, aminek két fokozatát is magaménak tudhatom, valamint a Köztársasági Elnök által adományozott Magyar Arany Érdemkeresztet. Erről csak úgy lehet beszélni, hogy összeszorul a torkom. Lelkesedéssel, erős hivatástudattal beszél a munkájáról, élvezi a kollégái tiszteletét, szeretetét, ráadásul rengeteg energiát fektetett abba, hogy a soron következő feladatát szakmai tudással felvértezve oldja meg, több diplomát szerzett, szakvizsgákat teljesített. Ezek fényében nekem nagyon nehéznek tűnik meghozni a döntést a lezárásról. A férjem decemberben 65 éves lesz, néhány éve már megbeszéltük, hogy együtt szeretnénk nyugdíjba vonulni. Az ember akkor tud egésszé válni, ha a magánéletében és a szakmai létében is kiteljesedhet. Negyvenkilenc éve ismerjük egymást és negyvenhárom éve vagyunk házasok. Megítélésem szerint már mindketten letettünk valamit az asztalra, a fiókát felneveltük és szárnyaira bocsátottuk. Eljött az idő, amikor többet egymással foglalkozva, még egészségesen, szabadabban élhetünk. Imádom ezt a feladatot csinálni, maradok tanácsadó a tankerületben, de már nem a reggel nyolctól éjszakába nyúló kötelességteljesítés fogja kitenni a mindennapokat. A férjemmel, a fiammal, menyemmel, a csodálatosan szép kilencéves és hétéves unokáimmal, valamint azokkal, akik fontosak számunkra szeretnék több időt tölteni. Nem nehéz meghozni egy ilyen döntést, ha az életed szilárd értékrend alapján éled. Alapvetően azért tudtam eddig így csinálni a munkám, mert a családom ott volt nekem mindig.

Van bakancslistája?

Hogyne! Innentől kezdve nem kell végiggondolnom, hogy mikor tudunk elmenni egy hosszú hétvégére pihenni. Nagyon szeretek utazni és mostantól kötetlenül tervezhetek üdülést. Imádok kertészkedni, az év minden szakában virágba borítom a kertet. Szívesen sütök-főzök, ezért egy olaszországi főzőkurzuson szeretnék részt venni. A bakancslista első helyén pedig évek óta egy ejtőernyős ugrás szerepel egy repülőgépből.

HaBe