Évtizedekkel ezelőtt is izgatottan várták a lányok a májusfát, néha azonban kellemetlenséget okozott

Még a nyolcvanas években is nagy divat volt a májusfaállítás a kis faluban. Pántyáné Kerékgyártó Edit óvónő – akit mindenki Eckónak szólít –, szívesen emlékszik vissza azokra a május elsejékre, amikor még fiatal lányka volt. Azt mondja, akkoriban még volt helyben iskola, és a tanárok nem nézték jó szemmel, ha egy diákot este az utcán láttak. Így aztán a serdülő lányok és fiúk alig várták a ballagást, mert az volt az a dátum, amikor először elmehettek az irázi éjszakába. Ez azt jelentette, hogy a helyi presszóban, majd a KISZ-házban tánccal, beszélgetéssel töltötték az időt. Később a kollégiumból hazaérve is megmaradt ez a szokás, hogy hétvégén este együtt volt az ifjúság. Ekkor kezdett kialakulni a szimpátia fiúk és lányok között, lassan kiderült, ki kivel érez kölcsönös vonzalmat. Amikor aztán elérkezett a következő május 1-je, minden fiatal hazaérkezett a munka ünnepére.

Vajon ki állította?

– Mentünk a presszóba bandázni, majd hazatérve egész éjjel izgatottan vártuk, vajon az a fiú, akiért majdnem megőrülünk, hasonlóan érez-e irántunk, és ennek végre jelét adja-e reggelre egy májusfával. Szokás volt még, hogy a fiúk ezen az éjjelen, amit meg tudtak mozdítani, azt arrébb vitték egyik portáról a másikra. Leginkább a kiskapukat szerették leszedni a sarokvasról, és imádták feltenni a bicajokat a fákra, ezért szegény apukák, miután így pórul jártak, másik évben megtették a szükséges óvintézkedéseket, és bezárták a bicajokat és kikötözték a kapukat. Nálunk április 30-án este Zsigmond-napi összejövetel volt, és bár könnyen lebukhattak volna a fiúk, mégis elvitték a többméteres deszkából és drótból készült nagykapunkat. Szegény apukám fél napig kereste, mert a nagy fűben nem látszott. Amikor megtalálta, azt sem tudta, örüljön vagy sírjon, mert akkor már fájt a lába és azt a kaput, amit ki tudja mennyi fiú cipelt el, neki kellett egyedül hazahurcolni. Volt, ahol a bádog fürdőkádat tették fel a tetőre. És nem múlhatott el majális anélkül, hogy kerékpár ne legyen a faluban fára akasztva. Másnap focimeccsek voltak a sportpályán, és mi tagadás, fülig ért a szánk, ha májusfával vagy csokorral indult a nap. Pedig lehet, hogy nem is attól kaptuk, akitől reméltük, de az akkor senkit nem érdekelt. Meggyőztük róla egymást a csajokkal, biztos az adta, aki nekünk tetszik, így egész nap ment a szemezés a fiúkkal – meséli Eckó.

Áramszünetet okozott

Ő nem kapott sok májusfát, mivel harmadikos gimnazistaként összejött a férjével. A következő év majálisa azonban örök emlék marad neki. János már Budapesten dolgozott, de április 30-án hazautazott az ünnepre. Az aznap éjszakát is a presszóban töltötték együtt a baráti társasággal, így Eckó azt gondolta, semmiképp nem lesz neki májusfája. Reggel aztán kikerekedett a szeme, amikor egy hatalmas fa várta. Kiderült, szerelme kiválasztotta a Sebes-Körös mögötti erdő legmagasabb fáját, és azt éjjel, zseblámpa fényénél fejszével kivágta, majd egyik haverjával elcipelte Kerékgyártóék házáig. Sokat babráltak vele, mire oda tudták rögzíteni a hatalmas fát. S bár Eckó szobájának ablaka közel volt a kapuhoz, nem vett észre semmit. Az apja persze ekkor sem volt túl boldog, mert el sem tudta képzelni, mit kezdjen egy égig érő fával, de a szomszédok megnyugtatták, jóféle tűzrevaló lesz belőle. Azóta több évtized telt el, és már Eckó és János fia, Norbi is felnőtt. Néhány éve ő is követte a hagyományt. Egyik barátjával közösen vágtak fát, és állítottak belőle májusfát két helyi lánynak, aki akkor tetszett nekik. Ők is nagyon magas fát választottak, ami el is dőlt, és áramszünetet okozott az utcában. Visszaemlékezés közben Eckó férje mosolyogva jegyzi meg, hogy ma már előrelátóbb lenne, és napvilágnál vágná ki a fát, hogy éjjel csak oda kelljen vinni a helyszínre. De akkor csak az motiválta, minél nagyobb meglepetést okozzon kedvesének.

B. Kiss Andrea

Borítókép: A májusfa minimum tíz méter magas! Ezt ma is vallják néhányan, és cselekednek eszerint