Nem „műparasztokat” szeretnének gyártani

Az idén húszéves szervezettel minden ünnepkör alkalmával találkozhat a debreceni közönség a székhelyükön, a Homokkerti Közösségi Házban, valamint a városszerte meghirdetett rendezvényeiken egyaránt. A Motolla Egyesület elnöke, Gyöngy Péter a Naplónak elmondta, a városnak mindig is szerves része volt a népi műveltség és a népművészet, melynek saját, debreceni specifikumai voltak.

– Tevékenységünk is szervesen ide kötődő előzményekre épül. A „Pávák” létrejötte óta a táncházak a nagyobb városokban koncentrálódnak. Sokan tartják úgy, hogy a táncházmozgalom Debrecenből is indult és a Délibáb Népzenei Együtteshez köthető. A következő év ebből a szempontból is izgalmas, lesz, hiszen 50 éve, 1970-ben született meg a Délibáb. Debrecen ezen a téren is úttörő, ezért sem véletlen, hogy a Motolla gyökeret tudott ereszteni – fogalmazott.

Az idén húsz esztendős Motolla Egyesület vezetőjét a Napló arról kérdezte, miért lenne szükséges, ha tetszik életmentő fontosságú visszakanyarodni néphagyományainkhoz.

Kerek évforduló alkalmával kihagyhatatlannak tűnik a visszatekintés. Történt effajta számvetés?

Mérföldkövek helyett inkább egyfajta folyamatosságról beszélhetünk az elmúlt két évtizedre visszatekintve. Buka László alapító-elnök adta át a stafétabotot, de ez nem változtatott az egyesület értékrendjén. A legmegfelelőbb működési és tevékenységi formát kellett elsőként megtalálnunk, melyen belül el kellett helyeznünk a kézművességet, a gyermekjátszót, a mesesarkot, és az esti, felnőtteknek szóló programokat. Ma már több hasonló táncház működik, amely rokon a Motollával, de ennek örülünk, mivel a célunk az volt, hogy ezt a modellt terjesszük, mintát adjunk. Ezért sem vagyunk már a kezdeti hatalmas létszámmal az egyesületi alkalmakon, így végleges helyünkön, a Homokkerti Közösségi Házban már 14 éve kényelmesen elférünk.

Mindez elmondható ünnepeinkről is, hiszen ezek nem mesterségesen létrehozott ünnepek, a hanem a természetes alapon szerveződtek: Karácsonykor megszületik a fény, ebből fakad a feltámadás, és Szentiván is a természet ritmusára épül, s ez nem csak a külvilágban, hanem bennünk is működik.

Ennek követése összefér a 21. századi életformával?

A sok technikai kütyü mindezt elnyomja, és életünk sokkal inkább homogén, s nem olyan szerkezetű, mint korábban, mivel nem az évkör ritmusaira épül. A munkahely, a városi létezés mechanikussá tesz: nyolc óra munka, nyolc óra, pihenés, nyolc óra szórakozás…

Azt gondolom, hosszú távon csak a természetes életrend lenne az, ami segíthet. Ehhez nem kell lebontani a teljes technikai civilizációt, hanem emberszabásúbbá, természetközelivé kellene tenni, és ez nem valamiféle „zöld gondolat”. A Motollával ehhez próbálunk iránytűt adni.

Hogyan, miben mérhető a tágabb közönség érdeklődése a Motolla misszióját illetően?

Ki kell mondanunk, ez a mai életvitel hosszú távon leépíti az embert, az emberi minőséget. A munkahelyi teendők után, a magánéletünkre már gyakorlatilag csak órák jutnak, majd bezuhanunk az ágyba. Ennek a mechanikus ritmusnak semmi köze a belső programozottságunkhoz.

Az ember ugyanúgy, ahogy a növényzet és az állatvilág, millió szállal kapcsolódik ahhoz a teremtett természeti világhoz, amiben létezünk, melyben a fény és az árnyék váltakozása meghatározza az életünket. Nagyapáink nagyapái még ehhez szabták életritmusukat, a Nappal és az állatokkal keltek, majd feküdtek. Mára az ember átprogramozódott, nappaliból éjszakai lény lett. El kell gondolkodnunk azon, hogy ez a fajta berendezkedés, amit kiépítettünk, és ami meggyőződésem szerit egyáltalán nem nevezhető emberinek, meddig vihető tovább.

Amikor azt hisszük, hogy az életünket irányítjuk, és könnyebbé tesszük a modern technikai eszközökkel, egy idő után felmerül a kérdés, hogy ezek az eszközök meddig segítik a tevékenységünket, és mikortól kezdenek el bennünket irányítani(….). Ha pedig a biológiai, természeti létünktől elvonatkoztatunk, akkor a saját emberi minőségünktől vonatkoztatunk el.

Ez egy leépülési folyamat.

Mi az üzenete a motollás alkalmaknak azok számára, akik még nem ismerik a közösséget?

Alkalmainkon valamiféle alternatívát, lehetőséget próbálunk kínálni, de úgy, hogy nem felejthetjük el, mégis csak városi közegben élünk, és nem „műparasztokat” szeretnénk gyártani, mint ahogy a hagyomány sem erről szól. Mélyen gyökerező, mélységes életbölcseletet és az életen átívelő, az élet nehézségein átsegítő életszemléletet próbálunk meg láthatóbbá tenni, hiszen a mai gyerekeknek már semmilyen kötődésük nincs ehhez.

Mi a legnagyobb különbség múlt és jelen között?

Amit mi szerves műveltségnek definiálunk, és ami a magyar néphagyományra is jellemző volt, és minden olyan műveltségre, ami a természet ritmusaira épül, ott az értékek nem váltak el egymástól: nem volt külön szellemi, erkölcsi és fizikai világrend, hanem a három egymást mélységesen áthatotta.

El kell kezdenünk gondolkodni, hiszen mára már a gondolataink sem a sajátjaink; a média és az internet által kapjuk a kész paneleket.

Ami igazán fontos, és amit együtt tapasztaltunk meg a Motollában, hogy az időnek egy másfajta minőségét kezdjük el élni. Ezt úgy is nevezhetjük, hogy megszentelt idő. A magyar nyelv nem véletlenül tesz különbséget aközött, hogy valamire időt szakítok vagy időt szentelek. Az elsőt kényszerből végezzük el, de ami belülről fakad, arra időt szentelünk. Ez az, ami az elmúlt húsz évet igazán értékessé teszi: az egymással eltöltött, megszentelt idő.

Ha a biológiai, természeti létünktől elvonatkoztatunk, akkor a saját emberi minőségünktől vonatkoztatunk el – mutatott rá Gyöngy Péter

SzD