Ahol a ruha is teszi az embert

Debrecen - Minden tökéletesen a helyén van a George Sandról szóló darabban.

Igen magasra tette a mércét a 2017/18-as évad első premierje a Csokonaiban – úgy vélem, a teljes színházi szakma számára. George Sand, a 19. századi francia írónő életét és művészetét feldolgozó Ha álom az élet című darab, amelyet a szintén francia Adélaide Pralon rendezőnő vitt színre, mind a koncepcióját, mind pedig a megvalósítását tekintve egyértelmű telitalálat.

Az elképzelés

Adélaide Pralon törekvése az volt, hogy a különleges viselkedésű és természetű, az emancipáció „ősanyjának” tekinthető, a nők jogaiért férfiruhába bújva és férfinevet viselve küzdő, azaz született Amadine Lucile Aurore Dupinnek, felvett nevén George Sandnak mindhárom, egymással nagymértékben összefüggő „létezési terét” elénk tárja a darabjában. Vagyis az írónő életrajzának legfontosabb adatait és adalékait, írásművészete különlegességét és vetületeit, valamint az előbbi kettő számára állandó „munkát” biztosító, elemzésre és elmélyülésre késztető szenvedélyes szerelmi életét. Azaz a teljes George Sandot, akihez véleményem szerint azért sem lehetett volna másképp hozzányúlni, mert ő így, a rendkívüli sokoldalúságával, a rengeteg magára vállalt szerepében is mindig az egységet keresve és az egységes énjéért küzdve volt az, aki.

A szerepek

A szerepeit – a gyermeki álmodozó énjének, amely felnőttkorában is a sajátja maradt; az apácanövendéknek, a feleségnek, az anyának, a független nőnek, a férfiruhás írónak és a számtalan férfi szeretőjének a szerepét – az összeset együtt és mégis egymástól jól elkülönítve – „mindössze” két színművészre bízta a rendező. Szakács Hajnalka és Varga Klári az a két művész, akik a mintegy másfél órás előadás alatt az összes Sand-szerepet képesek „hozni”: folyamatos metamorfózisukat látva azt kell mondjam, hogy a színészmesterség legmagasabb szintjére jutnak. Mert nem arról van szó, hogy teszem azt, Varga Klári végig Sandként van jelen az írónő összes szerepében, s mellette Szakács Hajnalkát a többi szereplőt, azaz a családtagokat, ismerősöket, regényhősöket megformálva látjuk magunk előtt, hanem arról, hogy mindketten hol a Sandéba, hol pedig a Sand mellett létező személyek bőrébe bújnak.

Akár gyors egymásutánban, hirtelen váltásokkal, átlényegülésekkel is, amelyekhez számukra például elégnek mutatkozik egy rózsa formájú kitűzőt az egyik ruhájáról a másikéra áttenni, vagy elégnek tűnik a kézfejükkel jelezni: épp Sand nagymamáját alakítják – egyszerre mindketten. Végig káprázatos, hihetetlen mimikával és hangi adottságokkal megvalósított szerepjátékot láthatunk tehát a művészektől, akik mindemellett arra is képesek, hogy az írónő társadalmi el nem fogadottságát, meg nem értettségét, a „kékharisnyának”, „regény­író tehénnek” tituláltságát, és a mindezekből fakadó folyamatos idegenségérzete és magánya miatti tragikus életútját nagyon erős öniróniával tálalják, sziporkázó humorral „öntsék nyakon”.

A háttér

A művészek folyamatos szerepváltásait számtalan tényező segíti: például a szintén francia származású díszlettervezőnek, Mathieu Lorry-Dupuy-nek a színdarab helyszínét, a Horváth Árpád Stúdiószínház teljes játszóhelyét betöltő enteriőrje, amely hangulatában tökéletesen tükrözi a valóság elől sokszor a természetbe menekülő, vagy épp az életből öngyilkossági gondolatokkal elvágyódó, a szirtfokon álló, „ugrik vagy nem ugrik” kérdésével viaskodó írónő lelkivilágát. Amely lelki alkathoz csodálatosan illenek a jelmeztervező, Mészáros Zsófia által megálmodott, a 19. századra jellemző női és férfijelmezek is, amelyeknek az állandó cserélgetése, kiegészítőkkel való „feldobása” itt valóban teszi az embert, azaz az adott Sand-szerep megformálásához elengedhetetlenül szükséges. A jelmeztervező találékonysága és a rendező koncepciója pedig oly módon is találkozik, hogy az előadás egy pontján, Sand férfiruhás énjének „előszobájaként” a hosszú női ruha alját Varga Klári megköti a lába között, s ezáltal, azaz önmagán nadrágot képezve szembesít bennünket az írónőben lezajló bonyolult lelki folyamatokkal.

Zene: minden szinten

Ám a produkció nemcsak az eddig felsorolt kiválóságai okán tarthat hihetetlen érdeklődésre számot mind a közönség, mind pedig a szakma körében, hanem a zenés jellege miatt is. A zeneszerző, Márkos Albert neve önmagában biztosítja a minőséget, azonban azon túl, hogy az ő muzsikája számtalanszor árnyalja aláfestő zeneként a művészek mondanivalóját, Varga Klári és Szakács Hajnalka még zenészként is bemutatkozik előttünk. Azt, hogy gyönyörűen énekelnek – jelen esetben franciául is –, eddig is tudtuk a korábbi produkcióikból, de hogy zongorázni is tudnak, sőt, a zongorán belül, a zongora húrjain is képesek muzsikálni, ez itt, ebből az előadásból derül ki a számunkra.

A szöveg

Szándékosan a végére hagytam, mert talán az összes eddig felsorolt előadás-összetevő közül a legfontosabbnak érzem azt a szöveget, amelyet a művészeknek az összes szerepükben azért rendkívül nehéz tökéletes pontossággal közvetíteni felénk, mert a produkcióban elhangzó minden egyes mondat eredeti Sand, az ő naplójából, levelezéséből, szépirodalmi műveiből vett idézet. Tökéletes magyar fordításban – köszönhetően Miklós Eszter fordító-tolmácsnak és Adorján Beáta dramaturgnak –, megtartva a 19. századi „fentebb stílt”. S a művészek nemcsak, hogy abszolválják ezt az óriási feladatot, de egy helyütt meg is kettőzik a mondanivalójukat: az egyik ­Sand-színdarabba, a Victorine házasságába belehelyezkedve, a játék a játékban, színdarab a színdarabban-szituációt megteremtve, a feleség és férj közötti, a szépirodalmi műben ábrázolt „évődést” nemcsak kívülről, fejből mondják, hanem könyvből is olvassák, s ezzel, Sand szereplőinek bőrébe bújva, ismételten hatalmas öniróniáról tanúbizonyságot téve, nemcsak magát az írónőt figurázzák ki, hanem azt is, ahogyan ő maga a műveihez és a szövegeihez, illetve a hőseihez viszonyult. S e „dupla játék” végén egy „hitvesi csókban” összeforrva jelzik: nem ismernek lehetetlent. Lett légyen az bármilyen nehéz és veretes szöveg, vagy bármilyen, akár férfi, akár női szerep.

- Gyürky Katalin -