Az idealista lovag próbái

Debrecen - „Szélmalomharc” – talán mindenkinek ez a kifejezés jut elsőként az eszébe, ha Cervantes Don Quijotéjéről hall.

A Nagyerdei Szabadtéri Színpad közönsége a szélmalomharcot a műből készült La Mancha lovagja című musical kapcsán csak az eszmei mondanivaló szintjén érzékelhette július 10-én: a József Attila Színház produkciója minden volt, csak nem felesleges próbálkozás és energiapocséklás. Pedig a színjátszáshoz ideális estét egy komoly probléma majdnem meghiúsította.

Az előadás kezdetekor, váratlanul, a József Attila Színház igazgatója, Nemcsák Károly lépett a közönség elé. A direktor fontosnak tartotta elmondani: a debreceni fellépésük előtt két nappal a női főszerepet, Dulcineát játszó Foki Veronika megbetegedett, így a cívisvárosi meghívásnak majdnem nem tudtak eleget tenni. Ám a társulat nem adta fel: felhívták az egri Gárdonyi Géza Színházban az ugyanezt a szerepet már szintén megformáló Nagy Barbarát, hogy ugorjon be a kolléganője helyett a produkcióba. A színművésznő azonban épp külföldön tartózkodott, s csak a debreceni produkció napján, hétfő délután szállt le a repülőgépe Ferihegyen. Mégis vállalta a beugrást: este már ő képviselte a „búsképű lovag” szerelmét a színpadon, nem is akárhogyan. Mindezt az információt azért kívántam megosztani az olvasókkal, mert ettől a „nüansztól” még inkább megnövekedett a szememben az előadásban szereplő színészek teljesítménye: azt, hogy eddig nem Nagy Barbarával játszották a darabot, gyakorlatilag észre sem lehetett venni. Ami már önmagában profizmusról árulkodik.

A koncepció magával ragadó

De profizmusról beszélhetünk a darab felépítése kapcsán is: ahogyan a híres, 1972-ben készült filmben, a rendező, úgy Nagy Viktor is megtartotta a keretes szerkezetet. Az első jelenetben a darab írójával, Cervantessel találkozunk, mégpedig egy „börtönközeli” helyzetben: az írót épp vád alá helyezik, nem is feltétlenül azért, mert törvénytelenül vetett ki adót egy kolostorra, hanem azért, mert idealista, s talán fanatikus is. Eltökélten hisz abban, hogy az az illető, aki az írói képzeletében él, valóban a világ jobbik oldalát, szebbik felét képviseli a mások szemében nevetséges elveivel. S hogy megértsék, mit is akar a személyén keresztül a világgal közölni, Cervantes „védőbeszédként” elmeséli annak az Alonzo Quijana földesúrnak a történetét, aki Don Quijote lovagnak képzelte magát. A prológus után azonban továbbra sem csak Don Quijote kalandjai lesznek terítéken: a rendező végig ébren tartja a közönség érdeklődését azáltal, hogy a Cervantest és Don Quijotét egyként alakító főszereplő, a fiatal, energikus Zöld Csaba még vagy háromszor-négyszer „átvedlik” a produkció alatt.

Gördülékeny szerepváltásai pedig már a díszlet-és jelmeztervező, Csík György munkáját is dicsérik: egy szakállal, kalappal, szemüveggel, azaz néhány, látszólag egyszerű kellékkel a fiatal író azonnal sokat megélt földes­úrrá tud változni, aki egészen másképp látja a világot, mint a környezetében élők. Cervantes és Don Quijote párhuzamosan futó életútjának megmutatása pedig azt eredményezi, hogy az összes többi művésznek is kettős szereposztásban kell helyt állnia. Cervantes szolgáját és Don Quijote „hű fegyverhordozóját” is Kálloy Molnár Péter alakítja, ahogy a per idején a herceget játszó Gazdag Tiborra a Don Quijotét vendégül látó fogadós, vagy például Blazsovszky Ákosra is hol a herceg, hol pedig a Don Quijote unokahúgát, Antoniát feleségül venni készülő Dr. Carrasco szerepe vár.

Fotó: Derencsényi István

Hűség a habókoshoz is

A földesúr környezetében élők – akiknek itt elvileg csak epizódszerepük lenne, de a színpadi jelenlétük végig rendkívül erős – már önmagában, egy-egy „beszólással”, gúnyolódással érzékeltetni tudják az uruk elvei és a „mocskos” valóság közötti óriási különbséget. Don Quijotét egyedül Sancho Panza nem neveti ki azért, mert például a vendégfogadót kastélynak látja, vagy mert a szélmalmot egy gyarló óriással azonosítja. Pedig az úr és szolga közötti életszemléletbeli különbséget már az eltérő testi adottságaikkal is képesek érzékeltetni a művészek. Kálloy Molnár Péter alacsony termetű, köpcös, „földhözragadt”, ám sziporkázó humorú Sancho Panzája elvileg szöges ellentétet képez a magas, vékony, már a fizikumával is a föld fölött lebegő, idealista elveket valló urával. De csak elvileg. A másságaik ellenére ugyanis Kálloy Molnár játéka kiválóan tükrözi azt a hűséget, amelyet a szolga a kissé „hibbant” ura felé képviselni köteles: „van úgy, hogy bolondnak bolondja lesz az ember, aki még nem volt fegyverhordozó, ezt nem értheti meg” – énekli egy helyütt. Vagyis tisztában van vele, hogy szolgaként nem tehet mást, mint hogy folyamatosan kiáll az ura mellett, kerüljön az bármilyen nehéz helyzetbe. Függetlenül attól, hogy egyetért-e az idealista elveivel, vagy sem.

Dulcinea szerepe összetett

Az előadás a klasszikus mű azon vonulatát is hűen követi, amelyben a lovag által kiszemelt hölgy, Aldonza (azaz Don Quijote számára csak Dulcinea) szemléletmódja megváltozik. Az, hogy kezdetben egyértelműen bolondnak nézi udvarlóját, módosul: egy idő után a nehéz helyzetben lévő, a férfiaknak kiszolgáltatott, semmiképp sem a klasszikus hölgyszerepben leledző nő az őt elragadóan szép teremtésnek látó Don Quijote látásmódjával kezd azonosulni. Aldonza az események sodrásában jön rá, hogy őt még senki nem látta eddig másnak, mint amilyen valójában, s önmagában ez a tény, ha mást nem is, de hálát mindenképp kivált belőle a magát lovagnak gondoló földesúr iránt. Aldonza prostituáltakra jellemző túl mély dekoltázsa, borzos haja, ápolatlan külseje és mindaz, amit róla Don Quijote, őt Dulcineának látva gondol, Zöld Csaba és Nagy Barbara kettősének köszönhetően összeadódik: a kokottba, ebbe a minden szempontból „elhasznált” nőbe bele tudjuk látni a szépséges úri hölgyet, a lovaggá ütött férfi méltó párját.

Kiváló hangi adottságok

A színészi játékot tovább nehezíti, hogy a darabban legalább annyi az énekelt jelenet, mint az elbeszélő rész. Ám a főleg prózai szerepekben tündöklő művészek ezt a feladatot tökéletesen megoldják: az énekhangjuk egytől egyig kiváló, így az előadás egy zenés színház produkciójával is képes vetekedni. Nagy Barbara hirtelen belépése egyedül itt, az éneklés kapcsán érzékelhető: a gyakorlatilag végig a színen lévő, hol a földesúr udvartartását, hol a vendégfogadóban dorbézolókat alakító fiatal lányok, amikor együtt dalolnak Dulcineával, egy-két hang bizony félrecsúszik. Ez azonban összességében semmit sem von le a József Attila Színház produkciójának értékéből: a kiváló rendezői, színészi, koreográfusi, díszlet- és jelmeztervezői munkából.

- Gyürky Katalin -

Alkotók

• Cervantes/Don Quijote: Zöld Csaba; • Szolga/Sancho: Kálloy Molnár Péter; • Aldonza/Dulcinea: Nagy Barbara; • Herceg/Dr. Carrasco/Tükörlovag: Blazsovszky Ákos; • Kormányzó/Fogadós: Gazdag Tibor; • Pap: Fila Balázs; • Házvezetőnő: Kocsis Judit; • Antonia: Holecskó Orsolya; • Borbély: Ömböli Pál; • Pedro: Chajnóczki Balázs; • A törvényszék embere: Betz István; • Szemüveges: Botár Endre; • Öszvérhajcsárok: Vaszkó Bence, Dobrányi Máté, Matkovics Norbert, Kristóf Dániel, Brunczlík Péter; • Nők: Jakus Szilvia, Korponay Zsófia, Holczinger Szandra, Galambos Zsófia, Pethő-Tóth Brigitta; • Katonák: Csernák Norbert, Nyáry Pál

• Díszlet- és jelmez: Csík György; • Zenei vezető: Zádori László; • Koreográfus: Gyenes Ildikó; • Rendező: Nagy Viktor