Kezdődik az óra

Pedagógusnap táján gyakran eszembe jut egy régi történet. Még középiskolában tanítottam, és irodalomórán az álom működéséről beszéltem. Éjszakánként vágyaink és szorongásaink különös képekben törnek felszínre – magyaráztam. Hogy érzékletessé tegyem, elmeséltem egy előző éjszakai álmomat. Hajnal tájban ugyanis az a lidércnyomásom támadt, hogy elkéstem a saját órámról: amikor beléptem a terembe, már ott álltam, és tartottam az órát. „Na, gyerekek, miért lehetetlen ez?” – kérdeztem didaktikusan. Szabó Pistike majd kiesett a hátsó padból, úgy jelentkezett. „Ez azért lehetetlen, mert a tanár úr sohasem késik el!” Az ilyen apró mozzanatokból tanultam meg fiatal tanárként, hogy a diák hajlamos istenként tekinteni ránk. Rácz István írása.

Ott lehetek megkettőződve a teremben, de hogy egy szabályt megszegjek, az lehetetlen. Mondhatja erre sok kolléga (fogja is mondani), hogy ennek éppen az ellenkezője igaz: a tanárt gyakran még emberszámba se veszik. A kettő nem zárja ki egymást. A gyerekek kritizálnak is minket, nevetnek rajtunk (melyik tanárnak nincs gúnyneve?), szánakozva tekintenek ránk. De ez nem változtat azon, hogy a tanár másik kategóriába tartozik, mint a közönséges földi halandók. (Régi egyetemi anekdota. Amikor egy nagy tekintélyű professzorunk a mosdó felé vette az irányt, valaki megkérdezte: „Jé, ez jár vécébe?”) A föntiek paradoxonát már csak azzal fokozzuk, hogy diákjainkkal persze rendkívül szoros közösséget alkotunk. A ballagás a tanárt szokta a legjobban megviselni: mintha saját gyermekei röppennének ki a családi fészekből. Középiskolában ez a legnagyobb erőpróbát, az érettségit követi. Életemben egyszer szorultam csak rá, hogy altatóval aludjak: fönt említett osztályom érettségije előtt. Jobban izgultam miattuk, mint korábban bármelyik saját vizsgám előtt. Akkorra viszont már megkaptam tőlük a magam leckéjét. Tudni kell, hogy nagyon gyenge tanulmányi eredményű osztály volt, bár tele jó szándékkal, kedves emberi gesztusokkal. Nem nagyon kedveltem őket. Aztán egyszer visszahallottam: „Miért nem szeret minket a tanár úr, amikor mi úgy szeretjük?” Nagyon elszégyelltem magam, és máig is úgy gondolom: én többet tanultam tőlük, mint ők tőlem. Azóta is nagy élmény velük minden érettségi találkozó.

Óriási felelősséget cipelünk ezen a pályán: biztatásunkkal, következetes szigorúságunkkal és büntetéseinkkel jó irányba terelhetünk valakit, de el is ronthatjuk az életét. Az eredmény pedig csak jóval később mutatkozik meg: amikor már kollégaként azt mondja egy korábbi tanítvány, hogy úgy próbál tanítani, mint én annak idején; amikor a doktorandusz elárulja, hogy tőlem tanult meg jó könyvkritikát írni; amikor több évtized távolából emlékeznek egy órán elejtett megjegyzésre. Református Kollégiumunk fontos alapelve volt a docendo discimus, a „tanítva tanulunk” eszméje: a nagyobb diákok (preceptorok) már tanították a kisebbeket. A tanítás mindig kétirányú folyamat, ezért a tanárt csak akkor tisztelik, ha ő is tiszteli a diákjait. Ezen túl más aranyszabály nincs arra, hogy milyen a jó tanár.

Gondoljunk vissza diákkorunkra: kedvenc tanáraink mennyire különböztek egymástól! Az volt csak bennük a közös, hogy mindegyik képes volt személyisége legjavát bevinni az órára. Az is tanulságos, hogy amit az egyik tanártól elfogadtunk, azt a másiktól nem. Rendet csak az követelhetett, aki saját maga is rendszerető volt, a pontosságot az kérhette számon, aki maga is pontos volt, a lazaságot csak attól fogadtuk el, aki tudta, hogyan fordítsa azt a mi javunkra. Vannak szomorú ellenpéldák is: lenyűgöző társasági emberek, akik tanárként mogorvák, kedvetlenek lesznek. Mint a „délelőtti színészek”, akik csak a büfében tudnak nagyot alakítani, a színpadon már nem. A jó tanár viszont olyan, mint a jó színész: ha a színész számára a nap csúcspontja az előadás, a tanár számára ilyen csúcspont az óra. Előtte már nem tudok másra gondolni, és az izgalom sosem múlik el – még több évtizedes gyakorlattal a hátunk mögött sem. Lehetett rossz éjszakám, fájhat a torkom, sajoghatnak az ízületeim, kaphattam rossz hírt félórával ezelőtt – mindez most nem számít, hiszen tanár vagyok, és ebben a pillanatban ezeknél sokkal fontosabb dolog foglalkoztat. Becsengetnek, végigmegyek a folyosón. Belépek a terembe, a hangos zsivaj halk zsongássá szelídül, a tekintetek rám szegeződnek. Kezdődik az óra.

- Rácz István -

Szerzőnk a Debreceni Akadémiai Bizottság elnökségi tagja, a Debreceni Egyetem Angol–Amerikai Intézetének egyetemi tanára