2017.05.14. 18:24

Csodavárás helyett elengedésre, belesodródásra hív a fuvolahang

Debrecen - „Egy polgár adhat magának egy hónapban egyszer három órát arra, hogy kiszakad az életéből.”

A Csokonai Színház évadbeli utolsó premierje az április 28-án bemutatott A varázsfuvola. Rendezője számos darabban bizonyított már az ország, és a cívisváros közönségének, operát azonban most először állított színre. A korlátok felszabadító hatásáról, a darab, a világ és az ország ügyeinek zavarosságáról beszélgettünk.

A Mester és Margaritára hívtak rendezni 2015-ben. Most hogyan zajlott, te választottad a darabot?

Rusznyák Gábor: Ez egy koprodukció a Miskolci Nemzeti Színházzal. Ott a művészeti tanács tagja vagyok és már munkálkodtam Debrecenben, így kerültem a képbe. Régóta szerettem volna operát rendezni. Azt mondják, hogy ez a rendezés csúcsa. Bizonyos szempontból igaz is. Érteni kell a zenét, és azt a megközelítésmódot, amivel egy operajátszó dolgozik. Másként működnek, mint a prózai színészek. Az ének szinte sportteljesítmény, nagyon sok energiájukat elviszi.

Korábban nem rendeztél operát, mi vonzott benne, és milyen kihívásokkal szembesültél?

Rusznyák Gábor: A zenés színház nem volt idegen: zongoráztam nyolc évig, Kaposváron zenés mesterséget oktattam a színészhallgatóknak, és rendeztem a Padlást, a Vígözvegyet, de ez egy következő lépcsőfok. Az opera kapcsán örök vita tárgya, hogy lehet-e újítani, vagy meg kell maradni a hagyományos formának. Főleg él a kérdés egy ilyen városban, ahol múltja és közönsége van ennek a műfajnak. A prózai színházból érkező alkotó keresi a szöveg tartalmát és az alakot, amiben el tudja mesélni a számára fontos gondolatokat. Ez a mostani darab viszonylag hagyományos. Nem húztam sem a zenéből, sem a szövegből, hanem igyekeztem megfejteni, hogy mi miről szólhat. Nekem első találkozás volt, talán legközelebb bátrabb leszek. Hiányérzet persze mindig jön a főpróbahéten. Amikor összeáll a díszlet és egy világ a színen, akkor sok minden eszembe jut még róla. De úgy érzem mindenki belepakolta, amit bele lehetett. Szeretnék még operát rendezni, mert minden nehézsége ellenére nagyon inspiráló. Felszabadító a kötöttsége. Én alapvetően olyan fajta színházat csinálok, ami eléggé szabadon kezeli a prózai alapanyagot. Itt pedig jóleső, hogy van egy tempóban, zenében, ütemszámban megrajzolt keret, amin belül kell valahogyan megtalálni a szabadságot.

A varázsfuvola érdekes történelmi időszakban, a felvilágosodás előtti Németországban született. Átitatja a szabadkőművesség szelleme, több szereplőjét vélhetően magyarokról mintázták. Hogyan fogsz egy mű feldolgozásába? Kutakodsz a születése körül vagy olyankor csak a nyers szöveg van és a fejedben teremtődik a darab?

Ruzsnyák Gábor: Utána olvasok, de csak munka közben derül ki, hogy lehet-e bármit beépíteni ezekből. Ezt a művet rengetegszer játszották. Van egy vastag könyv róla, amely hangjegyről hangjegyre elemzi, hogy mi miért történik. Sok minden rátapadt a műre, de kérdés, hogy mennyi fogalmazható meg ezekből színházilag. Nehéz beletenni az előadásba a szabadkőművességet, mert mi, kívülállók nem értjük. Elemezték azt is, hogy a szöveg hány embertől származik. Azt tudjuk, hogy népoperának szánták a szerzők, tele van ilyen jellegű, a korában népszerű elemekkel, miközben zseniális a zenei szövete. Felmerült bennem olykor, hogy egy-egy részletet nem kifejezetten a Varázsfuvolába írt Mozart, hanem korábbi ötletet használt fel, mert nem egészen követhető a szándék. Viszont ez a „zavarosság” megmozgat. Érdekel, hogy hogyan tud működni mégis ez a fajta logikátlanság. Arra késztet, hogy el tudjuk engedni a csodavárást: azaz a pillanatot, amikor összeáll a fejünkben és megértjük az adott történést. Van, amit nem fogunk, inkább csak megsejtődik. Megérezzük, hogy ez két ember beavatódása egy különleges világba, ahol közös cél felé tartva megtapasztalnak valami újat.

Ráengeded a közönségre a zavarosságot és hagyod érzeteket szerezni, vagy igyekszel tisztogatni, könnyíteni a befogadáson?

Rusznyák Gábor: Remélem, hogy lehet követni. Két pici – 3 és 4 éves – gyerekem van, ezért sok mesét nézek. Ez a világ segít nekem a racionalitáshoz valón ragaszkodás elengedésében. A mesék tele vannak logikátlanságokkal, hiába keresem bennük, hogy miért jött ez a fordulat, annak miért nincs következménye, mi lett a szereplő apukájával. Rendezőként felmerülnek ezek bennem, de közben érzem, hogy mindennek van valami tartalma, sodor magával, és nem feltétlenül kell válasz. Próbáltam érthetőre készíteni, hogy ne legyen túl szájbarágós, se túl mesevilágos vagy túl rideg. Alföldi Robi verziója, miszerint egy elmegyógyintézetben játszódik a darab, segít elfogadni a zavarodottságot. A miénkben a színház működésébe avatódik be a néző a nagy kerettörténetben. Van, ahol megfeküdtem az anyaggal és nem sikerült nagyon működtető dolgot kitalálni, de igyekeztem a mélységeit felfedezni és humort is belevinni.

Benne hagytad a „megfektető” részeket is?

Rusznyák Gábor: Igen. Nem akartam kihúzni, szövegrészeket áthelyezni, pedig sokkal logikusabban lehetne elmesélni efféle variálással, de nem tettem. Ezen nem kell fennakadni, el kell fogadni.

Miért tartunk az operától nézőként? Miért ajánlanád?

Rusznyák Gábor: Rátapadt a „magas művészet”. Ez egyszerre jó és rossz kifejezés rá. Azt gondolja a néző, hogy ez valami nagyon hosszú és érthetetlen mű. Nem véletlen, hogy ennyire népszerű a musical, ami szinte ugyanaz, csak kicsit látványosabb, felszínesebb. Erre be lehet ráncigálni még a nem érdeklődő férjeket is, de operára biztosan nem: „fel kell öltözni rendesen, jól kell viselkedni stb.” Persze erősítik a rossz marketinget az unalmas operák is. Nem tudjuk megérteni, hogy a korban, amikor írták ezeket, egy polgári családban mindenki játszott valamilyen hangszeren. Összejártak zenélni, és ha láttak egy operát, akkor megvásárolták a lebutított kottákat, majd otthon gyakorolták a darabot. Közösségteremtő szerepe volt, közös beszédtéma volt, mert értették a zenét. Ma nem hagyunk magunknak időt erre. A zene háttéranyag, vezetés, főzés közben hallgatjuk. Szeretnénk azt kommunikálni, hogy a színház például erre jó: egy polgár adhat magának egy hónapban egyszer három órát arra, hogy kiszakad az életéből. Az sem baj, ha nem jó előadást néz, de történik az emberrel valami nem megszokott, éri valamilyen élmény. Nem olyan nagy dolog havonta egyszer elmenni a színházba, de tudom, hogy az elindulás nehéz. Tapasztalom Kecskeméten, hogy a kortárs balett előadásra iszonyú nehéz bevonzani a nézőket. A produkció európai színvonalú. Amikor már ott van a közönség, akkor jól érzi magát. Kommunikáció kérdése, a Budapesti Operaház például jó vonalon indult el. Esemény csinálnak egy-egy darabból. Éreztetik, hogy valami olyan fontos dologról van szó, amiről gond lemaradni. Ugyanazt a fajta érvelést használják, mint a musicaleknél szokás. Mozart annak idején maga szorgalmazta, hogy vigyék közel az emberekhez a színházat, élvezhető zenét írt. Vannak benne unalmas részek persze, de könnyen befogadható az ő zenéje. Nekem nagyon jó volt három hónapot eltölteni ezzel A varázsfuvola-világgal, szerintem egy nézőnek is az. Olyan mint a Tolkien-művekben alámerülni kicsit és elfogadni, hogy vannak törpök, hobbitok…

Jelenet A varázsfuvola című Mozart-opera Rusznyák Gábor rendezte előadásából. Fotó: Molnár Péter

Kecskeméten főrendező, anyaszínházadban, Miskolcon a művészeti tanács tagja vagy és vendégrendezéseket vállalsz az ország különböző pontjain, miközben két gyermek édesapja vagy. Hogyan megy az egyeztetés?

Rusznyák Gábor: Ha rajtam múlna, nem dolgoznék ennyit. Nehéz a család nélkül. Sokan csináljuk ezt az autóban élést, jövés-menést, fárasztó. Szeretek dolgozni, de érzem, hogy kevesebb munkával több figyelmem, ötletem lenne egy-egy darabra. Egy művel eltöltött 2,5 hónap mellett kevés időm jut a feltöltődésre, a világ eseményeinek, a társadalomban zajló folyamatoknak a felfogására. Igyekszem sok információt beszippantani, hogy érzékeljem mi a fontos, hogy dobog az emberek szíve. Lehet, jön kor, amikor kevesebb munkával is lehet „elég” pénzt keresni.

Rendeztél már Pintér Béla-darabot, a Parasztoperát óriási sikerrel játszotta a miskolci társulat. Az új zenés mű, a Bajnok című előadása kapcsán úgy érzékeltem, hogy épp azzal veszíti el az eredetiségét, humorát, hogy szereplői (a budapesti Katona József Színház tagjai) kiválóan énekelnek. Azt éreztem, hogy a darab nem ad többet, mint amit előtte is hallani lehetett. Mi a véleményed róla?

Rusznyák Gábor: Szeretem Pintér Béla világát. Azt különösen, ahogy a zenével dolgozik. Rátalált erre a formára újra, hogy operában mesél el hétköznapi mondatokat és ezt kifordította, befordította – van benne szellemi játék. Valóban nem feltétlenül az a csűr-csavar, ami más munkáiban felfedezhető, de talán épp ez az érdekes: egy ez egyben látsz valamilyen történetet egy nagyon szokatlan formában. Ennek az ellentétnek kellene megszülni a színházi hatást. A humor forrása az, hogy a köznapi mondatokat klasszikus zenével tálalják. A Parasztoperában valóban nagyobb a feszültség, de nem gondolom, hogy kevés energiája van az alkotónak az új darabban. Nyilván inspiráció és egyben nyomás is volt számára, hogy a Katonában dolgozhat. Szorongó ember a maga tehetségével, emberi létezésével. Azt szeretem benne, hogy nagyon személyes az ő színháza, és ez néha ledobja az embert a kút fenekére. Néha meg egy árok aljáig jutunk el. Ő korunk Moliére-je.

Közben tudom, jó, ha az ember élete során egy remek darabot letesz az asztalra, ő pedig nagyon sokat megalkotott. Az elvárások mindig magasak. Téged mennyire nyom, hogy a rendezéseid rendszeres meghívottjai a Pécsi Országos Színházi Találkozónak?

Rusznyák Gábor: Munka közben nem foglalkozom ezzel. Volt, hogy született olyan előadás, ami jobb lett, mint amit beválogattak tőlem. Úgy éreztem színházilag fontosabb ügy, mégsem az ment a POSZT-ra. Felemás érzésem volt. A mostanit nagyon szeretem. (Móricz Zsigmond: Kivilágos kivirradtig című mű a Miskolci Nemzeti Színház előadásában – a szerk.) Az életemben egy különös érték. Minden összeállt úgy érzem, és ez nem gyakori. Ebben a fajta szabad színházban, amit csinálok, bőven benne van a hiba lehetősége. A sikerhez sokat adnak hozzá a színészek. Ritkán vannak olyan együttállások, amikor mindenki tud velem jönni.

Mi a véleményed arról, hogy könnyíteni kívánnak a színházigazgatói pályázatok feltételein? Mik egy jó igazgató ismérvei szerinted?

Rusznyák Gábor: Bonyolult kérdés, mert két iránya van. Értem azt, aki kimondja, hogy ez egy álságos hazug rendszer. Miért teszünk úgy, mintha ezek a pályázatok valódiak lennének? Miközben ez beismerése annak, hogy amiben hittünk, amit keresgéltünk 1989 tájékán – hogy lehet demokratikusabban, plurálisabban vezetni, működtetni egy társadalmat – az nincs. Ez olyan mintha elismernénk: tulajdonképpen az állami pályázatoknál is tudjuk, hogy célzottan írták ki, ő fogja megnyerni, neki tesszük a zsebébe a pénzt. Ezzel az őszinteséggel viszont elismernénk, hogy valami mélységesen nem működik. És ez nem jó. Attól még, hogy belátjuk: a rendszer hazug, korrupt és át-, túlpolitizált, nem lesz jó. Értem azokat, akik félnek attól, hogy szakmai kérdésekben, szakmai döntések jönnek létre, amelyek nincsenek ellenőrizve és nincs fölöttük valamilyen politikai akarat. Én ezt értem, csak közben lentről, szakemberként, mondjuk egy villanyszerelő szempontjából nézve az, hogy egy politikus dönti el, merre menjen a 220... átláthatatlan. Érthetetlen miért gondolja valaki azt, hogy mindenhez ért? Nem magyar és nem is korjelenség ez. Átlátom, hogy macerás dolog a pluralizmus, a demokrácia, a vitatkozás, miközben az emberek meg azt gondolják, hogy az a jó és csináljuk azt. Az a véleményem, hogy a választott politikusaink nem a legnagyszerűbb emberek a földön. A folyamat már a felsőoktatásban elindul, ahol a HÖK-ösök - az esetlegesen leendő politikusok - nem a legjobb tanulók, hanem azok, akiket ez érdekel az irányítás, s aztán ők maguk köré, közé válogatnak embereket. Ez a réteg – mélységes tiszteletem a kivételnek – sem a gazdasági, sem a politikai elit nem a legkiválóbb emberek. Nem szolgálatnak fogják fel a kezükbe kapott feladatot. Egymással sem vitatkoznak – pártfegyelem, lojalitás, érdekek vannak. Szomorú az is, hogy a politikai és gazdasági világ teljesen összecsúszott. Világrészek működnek vállalkozásként.

Fontosak lennének a határozott keretekkel szabályozott viták, a komolyan vett parlamentarizmus. Ha valóban, rövid időn belül érdemi vita zajlana le, akkor haladhatnánk. Dönteni nehéz, de viselni kell azok következményét és vállalni, ha kiderül, nem jól határoztunk. A tiszta kommunikációt borzasztóan hiányolom. Tudom, hogy az emberek bizonyos bonyolultság fölött nem kompetensek. De ha elfogadjuk, hogy Paks egy ilyen összetett kérdés, amibe a társadalom nagyobb része nem lát bele, akkor fogadjuk el azt is, hogy a migránsválság ugyanilyen komplex kérdés, amihez nincs elég információja a polgároknak.

Értem a működési elveket, de nem tartom jónak. Nem lehet, hogy minimálisan se adjuk meg az esélyét annak, hogy komolyan vesszük: egy színházi igazgatói kinevezés színházszakmai döntés is. A fenntartó részéről felelősség kimondani: ez az ember fogja vezetni a teátrumot, de el kell fogadni azt a tényt, hogy fenntartóként nem ért a színházhoz. Lehet, hogy az utcán néhányan azt mondják, hogy kevés a vicces darab, vagy rákérdez egy barát, hogy ez vagy az a színész miért nem játszik többet, attól még nem fog valaki érteni a színházhoz. A fenntartó érdeke, hogy minél több információt begyűjtsön egy helyzetről, nem csak annyi, hogy mondjuk a Jordán Tamás engedte, hogy valami politikai áthallásos előadás lemenjen. Ez egy primitív gondolkodás, itt nincs helye a személyeskedésnek. Egy pápa nem sértődhet meg azért, mert valaki nem hisz a feltámadásban.

- Megyesi-Horváth Borbála -

Irdatlanul fontos a hit

Egy interjúban mesélt a két valóságról. Arról, hogy ma alig hihető, hogy egy férfi egy fotó alapján ennyi mindent tegyen egy nőért, mint A varázsfuvola főszereplője, miközben Facebook-profilok alapján rajonganak, és jutnak el akár öngyilkosságig a tinédzserek. Tudjuk, de nem hisszük a valóságot. Megkérdeztük, mit tehet a színház ezek rendezésért a fejekben? „Az ember számára irdatlanul fontos a hit. Állandó létbizonytalanságban vagyunk: igazából nem tudjuk a választ arra, hogy miért rendelkezünk tudattal, mik ezek az érzelmek bennünk. Az ember szeretne rendet rakni. Minden életkorszakban más és más kuszálja össze a válaszainkat. Nehéz elfogadni az ellentmondásosságot, hogy minden a saját ellentettjével együtt igaz, és valóságos. Szeretnénk a tapasztaltakat igenekre és nemekre fekete-fehéríteni. Nyilván nem segít a feldolgozhatatlan mennyiségű információ áradata. Képtelenek vagyunk biológiailag követni a technika fejlődését. Biztos vagyok benne, hogy nem az ember az evolúció csúcsa. Riasztó a gondolat, hogy az általunk létrehozott mesterséges intelligencia fölénk kerül, s mi csak egy lépcsőfok vagyunk, de minden efelé mutat. A nyomasztó kérdésseinkre való válaszkeresésben szívesen nyúlunk biztosnak gondolt hitekhez, amibe tudunk kapaszkodni. Aki ebből ki akar billenteni minket az elől bezárkózunk. Nagyon hamar elmúlik a gyermekkori nyitottságunk. A színház felébreszti az érdeklődést újra az emberben, olyan emóciót ad, amivel újra ott lesznek a fejben a kérdések. Nem kell félni a kérdésektől, az ellentmondásosságtól vagy attól, hogy esetleg kiderül, az életünknek nincs konkrét egy célra építő értelme. Lehet, hogy egy nagy közös tudathoz teszünk hozzá. Ahogyan ettől A varázsfuvolától sem kell tartani, hogy nem értjük meg a konkrét tartalmát. El kell jönni és rászánni az időt az érzetek begyűjtésére."