Ha fölemelnek a földről…

Húsvétkor Krisztus feltámadását ünnepeljük. Az öröm és az isteni erő megnyilvánulása Krisztus keresztáldozatából fakad. Nem puszta diadalút a megtestesült második isteni személy földi élete. Nem olyan, mint amilyennek a legtöbben közülünk a saját életüket látni szeretnék. Mert ott áll Jézus földi pályafutásának csúcspontján a kereszt kivégzőoszlopa, minden földi törekvés és ambíció meghiúsulásának keserű példája. Erdő Péter írása.

Amikor húsvétvasárnap hajnalban Krisztus sírjához érkeznek az asszonyok, az angyal azt kérdezi tőlük: „A Názáreti Jézust keresitek, akit keresztre feszítettek?” (Mk 16,6). Ebben az egy kérdésben ott van minden ellenvetés Jézus megváltói küldetésével szemben. Názáretinek hívják. „De jöhet-e valami jó Názáretből?” (Jn 1,46). Ezt kérdezik az írástudók is, mert meg vannak győződve, hogy a messiásnak Betlehemben kell születnie, vagy esetleg ismeretlen kell, hogy legyen a származása. Főként pedig botrány a kortársak szemében a kereszt, mert hogyan lehetne a nép szabadítója az, akit az idegen hatalom megszégyenítő módon, nyilvánosan kivégeztetett. De mindezekre az ellenvetésekre a tények válaszolnak meg. Ezeket pedig az angyal így foglalja össze: „Föltámadt, nincs itt!” (Mk 16,6). A föltámadás csodája értelmet ad a szenvedésnek. Megmutatja, hogy Isten nemcsak a földi hatalmasoknál, de még a halálnál is erősebb és erősebb a szenvedésnél és hatalmasabb az akadályoknak, a kudarcoknak, a gyengeségeknek annál az egész szövedékénél, amely behálózza és szinte megbénítja egyén és közösség életét, amely lehúzó erőként áll szemben minden jó törekvéssel. Ezért írja Nagy Szent Leó pápa: „Csodálatos tehát a keresztfa ereje! Szavakkal ki nem fejezhető a szenvedés dicsősége! Belőle egyszerre tárul a szemünk elé az Úr ítélőszéke, az ítélet a világ felett és a Megfeszített hatalma.” (Sermo 8 De passione Domini)

A keresztények a dicsőség, a győzelem és a feltámadás jelképeként tisztelték mindig is Krisztus keresztjét. Az üldözések korának elejéről maradt fenn az a római gúnyrajz, amely keresztre feszített alak előtt leboruló embert ábrázol azzal a megjegyzéssel, hogy „az illető imádja istenét”. De a gúnyos rajz egyben annak a bizonyítéka, hogy a feszületet a keresztények már nagyon korán ábrázolták és tisztelték. Később pedig ez lett a sajátos szimbólumuk. Nem csupán a templomok tetején és falán jelent meg, de ott hordozták a körmenetek, sőt a keresztény korban már más felvonulások és menetoszlopok élén is. Császári rendeletek születtek arról, hogy a települések bejáratánál és kijáratánál álljon határkereszt, mert Krisztus keresztje védelmet és reményt hordoz. Az ókori ember számára a kereszt felidézte a régi egyiptomi szimbólumot, a Nílus-kulcsot, amely az élet jele volt. A kereszt fája az élet fájának bizonyult. A kereszt személyes, örök életünk reményére emlékeztet.

Ma is feltekintünk a feszületre, magára Krisztusra, akit értünk átszegeztek. A feltámadási körmenetben megjelenik ugyan a kezében zászlót tartó Krisztus szobra, de a zászlón is a kereszt látható. És a menet élén ma is ott halad a feszület. Ma is felhangzik nagypénteken az ének: „Királyi zászló jár elől, keresztfa titka tündököl, melyen az élet halni szállt s megtörte holta a halált.”

A feltámadás ünneplése nem ér véget a húsvéttal. A keresztények a kezdet kezdetétől fogva minden vasárnapot úgy ünnepeltek, mint Krisztus feltámadásának napját, a vasárnapi szentmisét pedig az utolsó vacsora jelenvalóvá tételét kitüntetett, életadó találkozásként élték át újra meg újra Krisztussal, aki értünk meghalt és feltámadt. Így tegye sugárzóvá életünkben a húsvét titkát ma is a vasárnap és a kereszt. Legyen öröm és erő forrása egész életünkben.

- Erdő Péter -

Szerzőnk bíboros, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke.