Színészként csak egy szereplőért volt felelős

Debrecen - „Nem akartam pap lenni, magam sem hittem, hogy egész életemben az leszek, munkásságomban különösen.” Interjú Tóth-Máthé Miklós íróval.

„Debrecenben, hol a szószéken egykor a kiáltó szavú Méliusz püspök állt, még inkább nyomaszt a felelősség, hogy református prédikátorok leszármazottjaként, vajon tettem-e én is a magamét, láncszem gyanánt hozzájuk kapcsolódva” – Tóth-Máthé Miklós ezt a versét szavalta októberben az Uránia Nemzeti Filmszínházban nyolcszáz ember előtt, amikor átvette a Protestáns Újságírók Szövetségének idei Rát Mátyás-díját. Kevéssel ezután a nappalijában hangzott el hitvallása, látogatásunkkor megtisztelt minket azzal, hogy megmutatta a költőt, a papot, és a színészt magából. Csak utóbbi pályára készült tudatosan, de attól eltérítette Isten. Íróként tudott többet tenni azért, hogy prédikátor őseivel „szembetalálkozva, csillagporos útján a túlvilágnak, ne kelljen őket elkerülnie.”

Református családból származik, több lelkész felmenője van. Sosem gondolt erre a hivatásra?

Tóth-Máthé Miklós: Sosem. Rossz tanuló voltam, ám nagyon jól rajzoltam, gim­nazista koromban elkezdtem írni is. Drága édesapám próbált velem egyezkedni: „Nagyon jól rajzolsz, de ez nem egy egzisztencia. Légy rajztanár, mellette festhetsz, amit akarsz! Vagy magyartanár, és írhatsz akár regényt.” Amikor bejelentettem neki a pályatervem, és hogy segédszínészként kezdem azt megvalósítani a miskolci színházban, letaglózódott. „Micsoda? Mit mondok én az embereknek? Ha segédmunkás vagy, azt megértik, de mi az, hogy segédszínész? A nagy művészeknek segédkezel? Az pláne nem egy egzisztencia. Idefigyelj, be nem teheted a lábad az otthonunkba, a parókiára, ha erre vetemedsz. Végezd el a színművészeti főiskolát, akkor én is azt mondom, úgy látszik, tehetséges vagy.” Nyugodtan mondhatta ezt, mert papgyerekként akkoriban majdnem lehetetlen volt, hogy felvesznek a színművészetire. Csakhogy közben lezajlott egy forradalom. 1956-ban nem indult évfolyam, a következő évben közel négyezer jelentkező közül huszonkilenc jutott be, köztük voltam. Hárman ültünk, ott papgyerekek: a görög katolikus Sztankay Istvánnal, és a református Molnár Miklós operatőrhallgatóval. Sulyok Mária, tanárom a diplomaosztón édesanyámnak azt mondta, hogy még nagyon büszke lesz a fiára, mert kiváló színész válik belőle. Aztán, amikor hátat fordítottam a pályának, és megjelent az első novelláskötetem, hiába küldtem neki egy példányt, válasz nélkül maradt. Hangoztatta másoknak: árulást követtem el. Ma már látom, Isten akarta ezt a pályamódosítást. Azért nem játszhattam el filmen sem Adyt, akivel nagyon hasonló volt a fizimiskánk, mert esetleg ott ragadok a pályán. Ez akkor egyből hírnevet jelentett volna. Sokan drukkoltak, és mégis mindig akadály gördült a megvalósítás elé.

Komolyan vette a színészi hivatást, megbirkózott édesapja ellenállásával, és kilenc évig a pályán is maradt. Mikor, hogyan ébredt rá, hogy nem ez az útja?

Tóth-Máthé Miklós: A Vígszínházban játszottam fellépti díjas színészként. Pesten éltünk az első feleségemmel és gyermekemmel. Az Angliai Erzsébetben összevissza tizenöt mondatom volt. Zavart. Akkor tanultam meg, hogy a drámáimban csak jó szerepeket lehet írni a volt kollégáknak. Ültem, egy húsz perces képben egyetlen „igen­ért”. A királynő szólít, erre felelek, majd utasít, hogy most mondjam el, amiket a folyosókon szoktam, aztán leülésre int. Elképzeltem, hogy Ruttkai Éva felszólít, én meghajlok és jelzem: „Felséges asszonyom, sürgősen el kell mennem.” Be az öltözőbe, le a jelmezt, és otthagyni a francba ezt a pályát. Szerencsére csak egy előadás volt hátra az évadban, mert voltam olyan „vagabund”, hogy a gondolatot tovább érlelve, megtettem volna.

Miért kapott ilyen csekély szerepet ebben a műben, és miért ütötte épp ez ennyire szíven?

Tóth-Máthé Miklós: A színészé a legkiszolgáltatottabb pálya. Hiába kaptam a visszajelzéseket, hogy jól játszom, a szerepeket nem én osztottam. Vidéken kaptam főszerepeket, de a család miatt a vígszínházi fellépti díjas utat kellett választani. Szerződést nem ajánlottak, mert elterjedt rólam, hogy bár nagyon tehetséges, de „őrült” vagyok. Szókimondó és fanyar humorú. Ez a látlelet általában azokra vonatkozik, akik nem fogadnak el mindent másoktól. Latinovits például állandóan megkérdőjelezte a rendezőit. Akkor jött Isten: „Fiam, akarsz te egyáltalán színész lenni?” Azt éreztem, ha íróvá válok, akkor legalább a magam gazdája leszek. Ha megjelenik egy novellám, az is főszerep.

Nehéz elképzelnem az önállóság örömét, tudván, hogy egy kisgyermekről való gondoskodás felelősségével kezdte új alapokra helyezni az életét. Milyen évek jöttek a pályaváltás után?

Tóth-Máthé Miklós: Kétségtelenül nehéz. Írtam egy darabot, a Két nap az akácosbant, amit mindenhonnan visszaküldtek, mert színészként ismertek. Akkor eszembe jutott, hogy mindig szerettem a novellákat, és megpróbálkozhatnék vele. Az elsőbe beleírtam minden dühöm – nem tetszett, félretettem. Az ezt követő kettő már olyan volt, hogy ma sem tudnám jobban megírni. 1971-ben közeli ismerősöm, Baranyi Ferenc, a Magyar Ifjúság kulturális rovatvezetője volt. Amikor először felhívtam, el akarta tépetni velem az irományokat, azt mondta, egy ilyen színésznek nem érdemes más útra lépni. A kedvemért elolvasta aztán, és nagyon tetszett neki. Ettől vérszemet kaptam. Egy előadásért 90 forint járt, a novella megjelenésért az említett folyóiratban 1400. Elterjedt lassan, hogy jó tárcanovellákat írok, és ahová csak lehet, küldtem a műveket. Soha nem bántottak a meggyőződésemért, sőt valahol sunyin tiszteltek. Kezdettől vállaltam, hogy publikálok a Reformátusok Lapjában, a Konfesszióban, s ugyanakkor a Népszabadságban. Négy-öt kemény évig eltartott, míg csak úgy tekintettek rám, mint a színész, aki ír.

Milyen volt bemenni új szerepében a színházba. Egyszer úgy nyilatkozott, hogy a színpadra kerülő darab függetlenedik az írójától, az alkotó elengedheti a szöveg kezét. El tudja?

Tóth-Máthé Miklós: Nem csupán íróként, hanem színészként is nézem a darabjaimat. A bennem élő színész segít az írásban. 1984-ben mutatták be a Fekete embert a Csokonai Színházban, annak próbáira jártam, és sokszor úgy jöttem haza, hogy drága Enikőm megkért, ne menjek be, kikészítem magam. Mindig megnézem a darabjaimat, de a próbákra már nem feltétlenül megyek. Színészként egy szereplőért voltam felelős, eljátszottam, amit kell, tapsika, és kimentem. Fantasztikus érzés, hogy jó pár esztendeje enyém az egész színpad. A Tűz és kereszt bemutatóján éreztem ezt igazán. A premier nyitójeleneténél felidéződött, amikor magam elé vettem a lapot, leírtam rá a színen elhangzott kezdőmondatokat. Tudtam, ez az enyém, senkire nem foghatom.

Ezek szerint nagyon a szívén viseli a művei sorsát. Hogy ment ez A rögöcsei csodánál?

Tóth-Máthé Miklós: Valóban szívemen viselem. Nemrég jártam Aradon, ahol a Zanotta Art Kulturális és Művészeti Egyesület előadta A Nagyrahivatott című drámámat. Feledhetetlen élmény volt. Ez a társulat az országban több helyre viszi a művet, nagy szívfájdalmam, hogy az igyekezetük ellenére, egyelőre a debreceni közönségnek nem tudták megmutatni. A Rögöcseire visszakanyarodva, ezt a komédiát 1985-ben írtam. A színház, Kóti Árpád barátom javaslatára, kért tőlem egy komédiát. Az elküldött kettőből ezt választották. A színpadon a rendező bedobta a gyeplőt, hagyta benne a színészeket poénkodni. A filmen, amely később készült, azonban nagyon vigyáztam rá, hogy ne kerüljön bele semmiféle „bon mot”, amit nem én írtam.

Hangoztatja, felhígult az olvasópiac. Hogyan válasszunk értékes olvasmányt?

Tóth-Máthé Miklós: Könnyen megtudhatja, melyik a jó mű: az igazi író, illetve írás hatni képes. Most az a trendi, hogy lenézik a történeteket, a dialógokat, a klasszikus értékeket. Olyan könyvet sose válasszon, amiről eleve tudja, hogy nem író írta. Celebkönyvekből kevés jó sülhet ki, vagy abból, hogy egy szakácsnő leírja a negyvennyolcadik szerelmes történetét. Annak idején a kiadóknál olyan szerkesztők dolgoztak, akiknek a szakmai értékítéletében lehetett bízni. Ma van „nyolcszáz” kiadó, pénzért bármit kinyomnak. Ha most kezdeném, inkább grafikus lennék. Az epikában a legfontosabb a szerkesztés. Nem lehet kikerülni a szakmát. Kell egy jó kezdés, egy jó befejezés és a közben eső részben minden szónak súlya, helye van. Nem vagyok naprakész a mai sikerírók tekintetében, röstelkedem, de emiatt sem tudok olyat mondani, akire érdemes figyelni.

Vallja, nem mindegy, mit hagy maga után az ember. Akár az életben, akár művek tekintetében, mit hagy itt örömmel az utána jövőknek?

Tóth-Máthé Miklós: A fiaim szokták mondani: „Apa, te két hét alatt megírnál egy krimit vagy valami ilyesmit.” Ebben tökéletesen igazuk van, de hogy néznék aztán tükörbe? Csak az marad meg, ami érték. Mindig szerettem a nőket, de én csak azért nem írok egy szexregényt, hogy könnyen pénzhez jussak. Ezekért itt a polcokon, vállalom a felelősséget. Nincs egy olyan sorom sem, – pedig a pártállamban kezdtem – amit meg kellene változtatni.

Említette, hogy négyszer mentette meg Isten. Mit jelent önnek most a hit?

Tóth-Máthé Miklós: Egész életemben – még akkor is, amikor nem tudtam erről – hívő voltam. Azt éreztem: Ez lenne csupán az élet? Megesszük a krumplifőzeléket fasírttal, és kész? Többnek kell lennie. Isten után Enikőmnek köszönhetem, azt ami lettem. Tizenhárom éve veszítettem el. Most is ugyanúgy érzem a lelki jelenlétét. Nem készültem költőnek, már csak az Ady-hasonlóság miatt sem, de aztán, amikor drága feleségemet elvesztettem, nem tudtam másban igazán elbeszélni a fájdalmam, csak versekben. A hit azt jelenti az életemben, amit már Isten is bizonyított, hogy létezik. Kezdve attól, hogy átterelt egy másik hivatásra, és többször megmentett ’56-ban. Például a miskolci eset után, a versem elszavalásakor nem vonultam a többiekkel tovább az egyetemre, hanem hazavonatoztam Tiszalúcra. Ott elszavaltam a Himnuszt, meg a Talpra magyart. Sok fiatal barátomat elvitték, akik a szerencsi börtönből kiüzentek, hogy tűnjek el. A kurátor épp ott volt apámnál a hír érkezésekor. Így: „Nagytiszteletű úr, hagyja ránk a fiatalembert, csinálunk helyet neki a padláson.” Apám kérdezte, hogy meddig lehet bújtatni? Anyám belépett és rájuk szólt: „Nincs nekünk Istenünk?” A parókia egyik szobájában bibliai alkalmakat vezetett anyám minden szerdán. A negyven résztvevőnek elmondta, hogy el akarják vinni a fiát, pedig senkinek sem ártott. Az erőszakkal szemben mi imádkozni tudunk – tette hozzá. Mindenki szívből imádkozott éjfél után­ig. Nem jött értem a dzsip.

Később megesett, hogy egy csinos lánnyal jöttem ki a miskolci moziból. Megállítottak sötét, rosszarcú figurák, bakancsban, csizmanadrágban egyikük, másikuk bőrkabátban. Rondán beszéltek, felidézték, hogy láttak a szobornál szavalni. A lány közibénk állt, és félhalkan szólt: Fuss! Nem akartam indulni, lökött egyet rajtam. Rohantam, ezek utánam, és egy rendőr karjaiba szaladtam. Az üldözőim piszkos ellenforradalmárnak neveztek és mondták a biztos elvtárs­nak, hagy vigyenek be. Itt jött az Isten: ha ők elvisz­nek, mi nem beszélgetünk most. A férfiak behurcoltak a színház melletti utcán egy kapualjba. A joviális rendőr jött utánunk, hogy tisztázzuk a bűnöm, és leállította őket, amikor ütni kezdtek. Elkérte a személyimet, ez alatt gumibottal megcsapott az egyik rosszarcú. Az egyenruhás végképp bepipult, rájuk ordított, hogy ne önkényeskedjenek, majd megkérdezte anyám nevét, majd odaszólt, hogy tűnjek el, és ne jöjjek be többet Miskolcra. A hátsó utcákon úgy futottam, mint Usain Bolt legalább.

Majd amikor fölvettek a színműre, behívtak egy elbeszélgetésre. Apám, már tudta, jó eséllyel előveszik a forradalmi szavalást. Tanácsolta, hogy mondjam, színészi feladatot láttam el. Az iskolában egy bizottság fogadott. A tanácselnök által az esetről adott „ajánlás” nyomán kérdőre vontak, hogy én szerveztem-e a forradalmat. Elmondtam a történteket, és kértem, engedjék, hogy tanulhassak. Végül eltekintettek a ’56-os szerepemtől. Olty Magda főigazgatóra jó szívvel emlékszem, ő mondta ki. S hozzátette: „Ne kelljen megbánnunk!” Négy évig a színművészetin mindig attól tartottam, hogy előjön az ügy, de nem. Mindenütt ott van Isten.

- Megyesi-Horváth Borbála -

Vallja, négyszer mentette meg Isten

A sokat emlegetett szavalásról, amelyről fotó is készült, s valóban, mintha Ady Endre állna a miskolci főtéren, így mesélt az író: „A miskolci 56-os események idején Tiszalúcon éltem, Miskolcon dolgoztam, a Lenin Kohászati Művek megrendelésére munkálkodó betonútépítő vállalat figurásaként, remek csapatban. Az időszakot a Figurások regényben örökítettem meg. Közben jártam a helyi színházi stúdióba és készültem a színművészetire. A tüntetés napján két tanár barátommal találkoztam, megmutattam nekik a verset, amit előző este írtam. A Petőfi-szobornál már Nagy Attila szavalta a Talpra magyart, a két „bitang” elkezdett piszkálni: „Micu, nem mered felolvasni!” Akkor mind Petőfik voltunk. Odaszaladtam a szoborhoz, és odakiáltottam az egyetem felé induló tömeghez és szavalni kezdtem a versem. Vagy háromszázan visszafordultak, ebből négyszáz ávós természetesen. Az egyik ismerősöm lefotózott, harminc évig nem tudtam erről a képről. Szerencsére mások sem, mert nem itt lennék. Novelláimban megírtam, négyszer mentett meg engem az Isten. Tulajdonképpen akkor lettem igazán hívővé.”