Olvasói levél: A család szerint beárulhatták

Debrecen - Minden évben rossz érzések szállnak meg az 1956-os megemlékezésekkor, mert átjár egy tisztességes ember ok nélküli kivégzésének tudata. Szinte hallom az utolsó mondatát: emelt fővel megyek a bitófa alá, nem bántam meg bűneimet, ne sírjatok!

Szabó Pál volt ő, a kereszt­apám. Egyeken született négy gyermekes családba. Anyja szakácsnőként kereste a kenyeret, apját a II. világháborúban korán elveszítette. Egerben bútorasztalos szakmát szerzett, majd besorozták katonának, ahol rövidesen kiérdemelte a századosi címet. Hazalátogatása alkalmával összetalálkozott egy cigány asszonnyal, aki a tenyeréből megjósolta, hogy az apjához hasonlóan ő is háború során veszti életét. 1956-ban az Országházba került, ahol az akkori miniszterelnök, Nagy Imre szolgálatába állt. Csak két évvel később érkezett róla hír a családjának: kivégezték. A jósnő próféciája ezzel beteljesült.

Érthetetlenül álltunk az eset előtt, mert Pali rendes, tisztelettudó ember volt, sosem élt vissza mások bizalmával. A családunk hosszasabb nyomozás után rájött, hogy a századost valószínűleg beárulta valaki. Egy beosztottja jegyzőkönyvben nyilatkozta, hogy keresztapámat előbb életfogytiglanra ítélték, majd a döntést kötél általi halálra módosították. Utolsó kívánságaként az édesanyját szerette volna látni, azonban ezt elutasították. Annyi „bűne” volt mindössze, hogy utasítást adott ki a szovjetek megsemmisítésére.

Szörnyű idők jártak akkoriban, mindenki beköpött mindenkit, csak, hogy a bőrét mentse. Ebben az ügyben sem lehetett ez másként. Természetesen van némi sejtésem, ki miatt kellett keresztapámnak meghalnia. Bizonyítékom még nincs rá, de feltételezésem szerint a százados tisztje lehetett a tettes. Hosszas levelezés eredményeként megtudtam, hogy a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium 1956-os Intézet kutatószolgálata segítségét igénybe véve személyesen utánanézhetek, ki küldte keresztapámat a halálba. Amint az egészségi állapotom megengedi, megbizonyosodom az igazságról.

- Lengyel István, Debrecen, Ispotály utca -

„Mindnyájan a lavórba pisiltünk, ami ki is borult”

Debrecen - 1956. január 15-én voltam 13 éves. Debrecenben, a Babits utca 10. szám alatt laktunk, nem messze a Kossuth Laktanyától.

Egyedül a plüssmacikkal

Nyíracsád - Anna 19 éves volt 1956-ban. Oklevelén, amit egy évvel korábban kapott a Püspökladányi Óvónőképző Intézetben, még alig száradt meg a tinta, máris állást kapott Hajdúsámsonban, ahol Csapó Edit vezető mellett beosztott óvónőként kezdett dolgozni. A törékeny, reményekkel teli, ambiciózus teremtést nemigen érdekelte a politika, ő a világot akarta megváltani. Minden vágya volt, hogy oktathassa, nevelhesse az apróságokat. A történelem azonban akaratlanul is olyan nyomokat hagyott életében, amit nem lehet elfelejteni.

Tankkal mentek ki a fegyverekért Nagyrábére

Nagyrábé - Érettségi után a Gyomai Gépállomáson töltöttem le a gyakornoki időmet, és apám német származása miatt nem vettek fel az Agrártudományi Egyetemre, ezért munkát kellett vállalnom. 1949. augusztus végén kerültem a nagyrábéi gépállomásra mezőgazdásznak, ahol kilenc község és egy állami gazdaság területén kellett irányítanom a gépi munkákat.