„Mindnyájan a lavórba pisiltünk, ami ki is borult”

Akt.:
„Mindnyájan a lavórba pisiltünk, ami ki is borult”
© Fotó: AFP
Debrecen – 1956. január 15-én voltam 13 éves. Debrecenben, a Babits utca 10. szám alatt laktunk, nem messze a Kossuth Laktanyától.

Azokban a napokban egyszer felmentünk a Vörös Hadsereg útján, az Aranybika mellett volt egy félönkiszolgáló bolt is. Ott tanakodtak a fiatalok, mert a Kossuth utcánál lövések dördültek. Meg akartam nézni, de a testvérem nem engedett. Rengeteg embert láttam.

Másnap hallottuk az előző nap történéseit, hogy a szomszéd lány, Gál Ibolya vőlegényét, Ács Zolit meglőtték, amikor munkából ment haza.

Egy este lövésekre figyeltünk fel. A nővérem azt mondta: – Ó, csak díszlövések ezek! – De még nincsen november 7. – mondtam.

A lövések erősödtek, valószínűleg tankokból lőtték a laktanyát. Nagymama a szobában lévő tizenkét személyes asztal alá bújtatott bennünket. Ott volt Lalika, Panni, Ibike, Vikus, anyu és én. Nem mertünk kimenni, mindnyájan a lavórba pisiltünk, ami ki is borult. Azt hiszem, másnap reggel nagymama repeszdarabokat szedett össze a lépcsőnknél és a veteményesből, de nem mutatott, csak egyet. Jó nagy volt, mint egy körte. A többit gyorsan elásta.

Másnap mentünk nézni, mi van a katonákkal. A laktanya előtt lánctalpas, az ajtónál gépfegyveres orosz katona állt. Halott katonákat is láttunk.

Arra emlékszem még, hogy a nagypostánál nem lehetett átmenni az árkádok alatt, mert ott is lánctalpasok és orosz katonák álltak.

Egy másik alkalommal a régi 11-es bolt, a Nagyhangya előtt gyülekeztek egyetemisták, munkások. Mi is ott álltunk, néztük a kirakatokat. Láttam, hogy két-három ember egy fiatal vállára teszi a kezét, egy autóhoz kísérték, beültették és elvitték. Később ávósok keresték a bátyámat. Nagyon megijedtem, mert ő eltűnt, elbújt valahol. Engem is fenyegetett négy ávós, mondjam meg hol lehet Lalika. Azt mondtam, biztosan az unokabátyánkhoz ment.

Később előkerült a bátyám. Édesapám, meg nagymama névnapját tartottuk este, és akkor mondta a bátyám, hogy disszidálnak. Aztán csak a Szabad Európa rádióból értesültünk „5 a fiú, 3 a lány” üzenettel, hogy kimenekültek! Mindenki sírt egy sort, de anyunak nem mondhattuk meg. Volt lágerben, majd Mannendorfban, végül Amerikában kötött ki. Amikor először hazajött, azt mondta, hogy, ha akkor nem bujdosik el, biztosan lelövik.

– Vezendi Gáborné, Debrecen –


Olvasói pályázatunk

Az írás a Hajdú-bihari Napló Forradalmi emlékezet elnevezésű olvasói pályázatára érkezett. A legjobbnak ítélt pályamunkát több másikkal együtt az október 22-ei lapszámban olvashatták, most pedig folytatjuk a hozzánk érkezett írások közlését. Minden pályázónak hálásak vagyunk a munkáért!



Egyedül a plüssmacikkal

Nyíracsád – Anna 19 éves volt 1956-ban. Oklevelén, amit egy évvel korábban kapott a Püspökladányi Óvónőképző Intézetben, még alig száradt meg a tinta, máris állást kapott Hajdúsámsonban, ahol Csapó Edit vezető mellett beosztott óvónőként kezdett dolgozni. A törékeny, reményekkel teli, ambiciózus teremtést nemigen érdekelte a politika, ő a világot akarta megváltani. Minden vágya volt, hogy oktathassa, nevelhesse az apróságokat. A történelem azonban akaratlanul is olyan nyomokat hagyott életében, amit nem lehet elfelejteni.



Tankkal mentek ki a fegyverekért Nagyrábére

Nagyrábé – Érettségi után a Gyomai Gépállomáson töltöttem le a gyakornoki időmet, és apám német származása miatt nem vettek fel az Agrártudományi Egyetemre, ezért munkát kellett vállalnom. 1949. augusztus végén kerültem a nagyrábéi gépállomásra mezőgazdásznak, ahol kilenc község és egy állami gazdaság területén kellett irányítanom a gépi munkákat.








hirdetés