Időutazók

Néha fél éjszakát virrasztok, hogy kedvenc tévéműsoromat kivárjam. Igaz, egyébként sem tudnék (el)aludni. Igaz, rögzíthetném is az adást. Sőt, még az is tény, hogy minden egyes epizódját minimum ötször láttam már. Mégis alig várom, hogy Tony Robinson szélesen gesztikulálva elém ugorjon és ismertesse az aktuális feladatot, s talán milliomodjára elmondja (bár minden nézője tudja), hogy a földbe temetett rejtélyek megoldására mindössze három napjuk van. T. Szűcs József jegyzete.

Sorozatról van szó természetesen, de nagyjából összesen ennyiben hasonlít azon társaira, amelyeket népszerűnek tartanak. Hisz az én kedvencem legtöbb kedvenc szereplője aligha kerülhetne képes magazinok címlapjára. Bár időről-időre feltűnik a hazájában már húsz éve futó sorozatban olyan tudós hölgy is, aki kenterbe verne küllemét tekintve bármilyen titulusú miss szépségkirálynőt. Nos, a Time Team, vagyis az Időutazó csapat minden tagja, legyen szemrevaló fiatal fekete nő vagy tagbaszakadt, vörös hajú középkorú férfi, tetőtől talpig szakember. Jobbára a régészet valamelyik ágát művelik. Emellett természetesen viselkedő, rokonszenvesen közvetlen figurák. Ráadásul, amikor csak a téma engedi, kellemesen humorosak is. A prezentőr, nemhiába láttuk már más sorozatokban is, s főként nemhiába elismert színész hazájában, olyan természetes, profi közvetlenséggel irányítja a kutatógödrökben szorgalmatoskodó szereplőket, hogy egy hétköznapi magyar szintén megérti, miért fontos a briteknek az éppen megtalált római kori cserépdarab. Ráadásul mindegyik társához van egy szeretetteljesen cikiző szava, ám az önirónia sem áll távol tőle. Így az egész, egyébként nagyon komoly tartalmú műsort átlengi a tudományt a hétköznapok tudásszintjére lefordító szellemes könnyedség. Önértékű „szövegelés”, amely akkor is felettébb élvezhetővé teszi a hallottakat, ha az igazi tartalom fonalát szem elől tévesztjük, s csak a csipkelődő párbeszédekre figyelünk. (Na, meg nagy néha néhány fordítói bakira.) Olyasmi ez a műsor, mint egy nemzetközi focimeccs, amely szereplői között egyetlen magyar sincs, s számunkra tökmindegy, melyik fél nyer, mégis megnézzük. Egyszerűen azért, mert szakmailag a csúcsot képviseli. S nekem mindannyiszor visszaadja a hitet abban, hogy lehet(ne) értelmes célokra használni a tévét hazánkban is. Még szerencse, hogy a kitűnő szinkront legalább magyar színészek tolmácsolják, akik ritka igényességgel és beleéléssel, élvezettel oldják meg feladatukat. S manapság már ez is valami, amikor magyarul szól a tévénk. Más híján, legalább a külföldi adók magyar szinkronmunkáját, s mindenekelőtt értékes, érdekes, de ugyanakkor rendkívül szórakoztató műsorait becsüljük meg. Magam, ha ezek nem lennének, soha nem kapcsolnám be a tévém, az legfeljebb porfogóként szolgálhatna. Ráadásul a por sem tapad olyan jól kivehetően a képernyőjére, mint a régi, böhöm méretű elődjének üvegére…

- T. Szűcs József -