Szivárványszín mélyfekete

Debrecen - A szocializmus végén játszódó történet egy-egy eleme túl ismerős.

A te országod fáradtolaj-szagú, és benne fáradt emberformák kapaszkodnak a kezük ügyébe eső dolgokba, meg evickélnek a bicegős lábukkal, hogy a víz fölött tartsák valahogy az alig hitt, egyre csak ázó, foszló méltóságot, az újraértelmezett „becsületet”. A darabhoz a szürke s a fekete színeket társítanám, ha csak a tartalmát ismerném, de a kacaj citromsárgájából az önhatárt védő összetűzés, a sokarcú szerelem és a testi vágy forrongó pirosába bukfencezik a gondolatom; látva a művet, türkiznek hat a kék gyári munkásruha is.

A Forte Társulat lehengerlően mozgalmas, ritmusokra épülő kerettel hangsúlyozta a Tar Sándor tollából kifolyó magyar mélyvalóságot. A szomorú sorsú debreceni író hősei, a saját életéhez hasonlóan, a történelem kitaszítottjai: a térkép szélére, a társadalom peremére szorított kisemberek. E színműben azokról mesél, akik egész életükben a szocializmust építették hűségesen, majd a rendszerváltáskor feleslegessé váltak, s ebbe bele kell rokkanni. A dráma alkotója, a cívisvárosban született és évtizedekig itt tevékenykedő Keresztury Tibor író, irodalomtörténész szintén jól ismeri ezt a közeget, írásaira jellemző, hogy az irónia és a humor „vállára tesz át” egy részt az iszonyat terhéből. E képessége megcsillant A te országod színpadra alkalmazásakor is, nézőit gyakran nevetésre késztette, miközben előttük valódi dráma folyt.

A vég(letek)ig türelmes

Az alaptörténet hazánknak olyan korszaka, amelyben mindenki érintett személyesen vagy az egy generációval korábban születettek ismerete által. A nagy változást ugyan szűk három évtizede tudjuk magunk mögött, a Vojtina Bábszínházban vasárnap éjjel több momentum volt túl ismerős a ma emberének. Az egyik ilyen a súlyosan jelenlévő, nagyon is létező előítéletesség és különösen annak tagadása, ki nem mondása. A színen egy, a munkásszállóra érkező cigány testvérpár hiába keresi az okot, amiért sokan eredendően nem szeretik őket. Senki nem tud választ adni erre, és – talán épp ezért – senki nem vállalja nyíltan, hogy baja van e néppel, pedig a fiúk beköltözésekor beszorítják az új lakókat a liftbe, és szidják őket a folyosóról. A sértett fivérek – a sztereotípiát tovább görgetve – másnap az öklükkel felelnek.

A főszereplő egy művezető, aki 24 évi munka és párttagság után szembesül azzal, hogy szó nélkül megszűnik körülötte a gyár. Hazaérkezve rájön, hogy a fia – akivel alig találkozott, ezért csaknem idegenként húzódozik tőle – az egyik szomszéd gyermeke. Évekig élnek még így, ám az asszony iszonyodik a megnyomorodott férfitől, akinek korábban szilánkosra törte a lábát egy alkatrész az üzemben. A végletekig türelmes családfő elengedi a nőt, és egyedül neveli fiát, mígnem már előtte sem tudja fenntartani az emelt fővel élni képes ember képét, s egy kéregetés során a fiú a sínek közé rúgja a vonatra kapaszkodó apját.

Szárnytalan csóka

A darabban sok jó megoldás van, de nem minden részletében kiváló. A kocsmai jelenet épp azért nem tud megfogni, mert nagyon meg akar. Kissé olcsóra, kabarészerűre sikerült, de hozzá kell fűzni, hogy nehéz életszerűen színre vinni azokat az abszurd szereplőket, szituációkat, amiket Keresztury Tibor lejegyzett. Itt-ott hagy kívánnivalót maga után a színészi játék is, míg máshol erős és élvezhető. Kiemelendő a főszereplő, Krisztik Csaba. Élmény volt nézni Földeáki Nóra, Kurta Niké, valamint Andrássy Máté alakítását. Elcsépelten hangzik ugyan a szó, hogy valaki szárnyalt a színpadon, de Horkay Barnabás munkájára nincs kifejezőbb. A fiatal az előadás legnagyobb részében egy csókát idézett elénk, s ebbéli szerepében egy pillanatra sem tört meg a madárhatás varázsa: ugrott, pördült, vállon állt hosszú percekig, és ráhasalt a levegőre, úgy „reppent” arrébb, mint aki „fészekben nevelkedett” vagy legalábbis artisták között.

Bátor és kreatív

A társulat minden tagja elképesztő fizikai munkát végzett. Remek, magával húzó ötleteket valósítottak meg, és egyben óriási kockázatot vállaltak azzal, hogy embermagas narancssárga csövekre (és egymásra) álltak, támaszkodtak végig. Minden tizedik percben volt egy olyan zsonglőrjelenet, amely agyonütötte volna a művet, ha megborul. De nem borult, s így az izgulás perceiben leejtett nézői áll ott is maradt a háromszori visszatapsig.

- Horváth Borbála -

Műsorváltozás: Shakespeare-szonettek nélkül