Negyven éves a csapat, ahol nem maradnak elvarratlan szálak

Debrecen - „Rengeteg hímzéskultúra van Magyarországon mindig van új, amiből okulni lehet”. Interjú Molnár Tibornéval, a Tiszta Forrás Hímző Kör vezetőjével.

1975 októberében alakult tizenkét fővel a Tiszta Forrás Hímző Kör, mely napjainkig is hetente tart foglalkozásokat. A szakköri tagok igen aktívak más kézműves tevékenységekben is, a hímzés mellett a kötés, horgolás és csipkeverés területen jártasak. Molnár Tiborné Magdika huszonkét éve vezeti a szakkört, az ott készült darabokkal pedig hazánkban és határon túl is rendeztek már kiállításokat.

Gratulálok a 40. jubileumhoz. Ön szerint minek köszönhető, hogy már négy évtizede működik a szakkör?

Molnár Tiborné: Nagyon jó kis csapatunk van, erős az összetartozás a tagok között, akik a hímzésen kívül más kézműves tevékenységek felé is nyitottak. Az alakulás óta változott ugyan a szakkörnek a létszáma és a tagok is, de nyilvánvaló, hogy negyven év alatt cserélődnek az emberek. Sajnos az alapító tagok közül már csak két-három ember van köztünk, de mondhatjuk úgy, hogy már az újak is elég régiek. Szerencsére a lemorzsolódást mindig pótoltuk, hiszen mindig jön utánpótlás. Most is vannak közöttünk negyven év körüliek, viszont ők még dolgoznak, ezért nem tudnak minden héten részt venni a foglalkozásokon. Ők inkább olyankor jönnek, amikor egy kis szakmai segítségre van szükségük.

Mit lehet tudni a Tiszta Forrás tagjairól?

Molnár Tiborné: Jelenleg huszonöt- huszonhatan vagyunk, de vannak úgynevezett pártoló tagjaink is, akik a koruk miatt már nem tudnak járni a foglalkozásra, amit csütörtökönként a Tímárházban tartunk, délután kettő és négy óra között. Vannak közöttünk csipkeverők is, sokan nem tudják, miért ez a neve: a csipke készítésekor a verőfák összeverődnek a kézben, miközben egy különleges hangot adnak ki. Emellett van olyan asszony is, aki zsinórcsipkét vagy varrott csipkét készít. Olyan is akad, aki a hímzőkör mellett a város valamelyik szövőszakkörének is tagja.

Ön személy szerint mikor kezdett el hímezni?

Molnár Tiborné: Az 1970-es évek elején született az első gyermekem, és míg GYES-en voltam, elkezdtem hímezgetni. Annak idején volt egy kiállítás a Hazafias Népfront Klubjában, ahol beszélgetésbe elegyedtem a szakköri tagokkal és a vezetővel. Megkértek, hogy vigyem el egy munkámat bemutatni. Meglepődtem, amikor kiderült, hogy bár nagyon szépen hímzek, nem megfelelő színeket és alapanyagot használok. Úgy döntöttem, ha már csinálom, legyen hiteles, ami megállja a helyét akár egy kiállításon is.

Milyen tárgyakat hímeznek, és mennyi ideig készül egy-egy darab?

Molnár Tiborné: Nagyon sokrétű a tevékenységünk, nem csak lakástextileket készítünk. Újabban a viseleti darabokra próbáljuk a mintákat átvinni, hogy ne csak a szekrénynek és a lakásnak dolgozzunk, hanem hordjuk is a darabokat. Sok időbe telik, de az asszonyok nem számolják, nem is lehet pontosan. Egy 70x40 cm-es vagdalásos asztali futó elkészítése több hónapos munka, de nem lehet órákig csinálni, mert a szem is elfárad. Nálam is van úgy, hogy négy-öt munkát elkezdek, aztán meglátom, hogy milyen a közérzetem, mennyire fárad a kezem, és ez alapján döntöm el: egy fehér, úri vagy gyapjú hímzést veszek a fel.

Mit láthattunk a jubileumi kiállításon?

Molnár Tiborné: A Belvárosi Galériában a negyven éves jubileum anyaga volt látható október másodikáig. Próbáltuk a negyven év munkáját bemutatni, régi daraboktól kezdve a legújabbakig. Többféle hímzést vonultatott fel a tárlat: szabadrajzú, szálszámolásos, vagdalásos hímzést. A tagjaink között többen vannak, akik vert csipkét, zsinórcsipkét készítenek vagy a szövéssel próbálkoznak, ezért ezekből is adtunk ízelítőt. Nem beszélve róla, hogy kerámiával díszítettük fel a textileket, hiszen van egy tagunk, akik télen hímez, nyáron pedig a fazekas munkákkal foglalatoskodik.

Számos díjat elnyertek már az évek során, melyekre a legbüszkébbek?

Molnár Tiborné: Minden díjnak nagyon örülünk, de mivel az országos megmérettetés a legnagyobb elismerés, az Arany Plakett és a Gránátalma-díj a legkedvesebb számunkra.

Van-e a közeljövőben olyan esemény, amire készülnek?

Molnár Tiborné: Hála Istennek mindig van valamilyen esemény vagy pályázat. Októberben Nagykanizsán a Vasutas dolgozók és amatőr kézművesek részére hirdetett pályázaton tekinthető meg néhány darabunk. Szintén e hónapban lesz az Országos Népművészeti Kiállítás Budapesten, a Néprajzi Múzeumban, ahol a szakkör néhány munkáját is közönség elé tárják. A jövő évre is vannak terveink, az egyik a békéscsabai textiles pályázat, a másik pedig a szintén országos Kis Jankó Bori Hímzőpályázat Mezőkövesden.

Folyamatosan járnak országos és helyi továbbképzésekre is. Ott mit lehet megtanulni?

Molnár Tiborné: Rengeteg hímzéskultúra van Magyarországon, sőt egész Kárpát-medencében – Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján – mindig van új, amiből okulni lehet. Sok az öltéstechnika, a színvilág, az alapanyag, a motívumkincs, amelyek egy részét még sosem próbáltam. Azt mondják, az ember holtig tanul. Rendszeresen képezzük magunkat, hogy megismerjük például Nyugat-Dunántúlnak, Drávaszögnek vagy a Sárköznek a csodálatos szín- és motívumvilágát, ami nem annyira ismert, mint a kalocsai illetve a matyó hímzés. Hiszen egy külföldi azt mondja: a magyar hímzés a kalocsai és a matyó – én ezzel egyáltalán nem értek egyet.

Mi a személyes kedvence?

Molnár Tiborné: Muszáj mindegyiket kedvelnem, hiszen tanítom, de ha választani kell, azt mondom, hogy a szálánvarrott gyimesi csángó hímzés. Ennél különösen oda kell figyelni, nagyon aprólékos munkát igényel.

Eladásra is szánják az elkészült darabokat?

Molnár Tiborné: Nagyon keveset értékesítünk, hiszen a tagok leginkább saját maguknak, vagy ajándékba alkotnak. Néhányan eladásra is készítenek kézimunkát, de nagyon nehéz manapság ezt árusítani, mert úgy mondják, a mai modern lakásba nem illik bele. Én úgy gondolom, van helye, csak meg kell találni a megfelelő hímzést: nagy a színvilág, de a visszafogottabbakkal is lehet dolgozni, vagy például a hófehérrel, ami bármelyik bútoron jól mutat.

Hogyan próbálják népszerűsíteni a hímzést? Manapság már egyre több fiatal hordja ezeket a mintákat, erről mi a véleménye?

Molnár Tiborné: A viseleti darabokra próbáljuk rávinni a régi motívumvilágot. Azt szeretnénk, hogy mindenki vegye fel a saját maga készítette darabot és büszkén viselje azt. Annak nem vagyok híve, hogy a tornacipőre is rátegyük a hímzést, hiszen az már gépiesítve van. Nyilván gyorsabban elkészül, és nagyobb szériát lehet vele készíteni, de az nem pótolja a kézi erőt. Maradjunk az eredetiségnél!

Milyen hímzés jellemzi megyénket és tájegységünket?

Molnár Tiborné: Hajdú-Bihar megyének nagyon sokoldalú a hímzéskultúrája, ott van például a komádi vászonhímzés vagy a furtai hímzés. Azonban a szűrrátét a legjellemzőbb a megyére, ennél a hímzésnél több réteganyagot dolgoznak össze, végül pedig a felesleges részt kimetszik belőle. Nagy hangsúlyt fektetünk a megyei jellegzetességekre, a debreceni női kisbunda motívumkincsét dolgoztuk fel pár évvel ezelőtt, ami bekerült a Megyei Értéktár hungarikumai közé is. Ezt próbáljuk most a viseleteken megjeleníteni, szeretnénk, hogy egyre nagyobb teret nyerjen. A debreceni cifraszűrrel szintén ez a helyzet, ami ma már ugyancsak hungarikum.

Milyen ábrák köszönnek vissza egy-egy alkotásról?

Molnár Tiborné: Rengeteg minta van, a keresztszemes és szálánvarott hímzéseknél a madárábrázolás a jellemző, sokszor láthatunk például pávát. Emellett azonban a szarvas képe vagy a virágok is gyakran megjelennek a kacskaringós szegélyek mentén. A korai matyóhímzésre jellemző az úgynevezett cipés hímzés, ami tulajdonképpen egy kis cipőformájú motívumot jelent.

Régebben a kézműves hagyományok generációról generációra öröklődtek, ma hogyan tudják a korábbi hímzési szokásokat megőrizni?

Molnár Tiborné: Tulajdonképpen én is az anyatejjel együtt szívtam magamba a népművészetet, hiszen a szüleim kendertermesztéssel foglalkoztak, és a szövés volt a fő tevékenységük. A szövőszék szinte egész télen bent volt a lakásban, amivel a vászonneműt, az úgynevezett stafírungot elkészítették. Igaz még csak gyermek voltam, de visszaemlékszem mindenre, én is részt vettem a kender feldolgozásában. Kilencen vagyunk testvérek, ebből heten lányok, mindegyikünknek elkészült a stafírungja – törölközők, törlőruhák. Vagy volt például egy szőtt, vastag, zsákszerű anyag – az úgynevezett surgyé, amibe a szalmát tömtük bele. Manapság pedig gyűjtő- és kutatómunkákat végzünk folyamatosan: rendszeresen járunk múzeumokba, régi darabokat megnézni, és próbáljuk az eredeti motívumokat újra megtervezni, hogy új mintakincset kapjunk belőle.

Milyen plusz értéket ad a mindennapokhoz a hímző kör?

Molnár Tiborné: Nagyon jó a közösségünk. Az asszonyok egymással tapasztalatokat osztanak meg, beszélgetnek a családról, problémákról, recepteket cserélnek, jól érzik magukat. Nem volt még példa arra, hogy valaki a légkör miatt ment volna el. Sokan épp azért csatlakoznak, mert úgy hallják, itt nagyon jó a csapatmunka.

- Vass Kata -

Megkérdeztünk néhány tagot, miért jó ide járni