„Remélem, kapok még egy kulcsot”

Debrecen - Legtöbben a 25 éves Rocksuli vezetőjeként ismerik, pedig az csak eddigi életművének egy része. Portré Vincze Béla nyugdíjas és még aktív közösségfejlesztőről.Édesanyja Budapesten, édesapja Tiszabábolnán született, családjával másfél tucat településen laktak, így fejben is mindig „úton volt” a város és a falu között, előbbiben hiányzott neki föld szaga és a természet, utóbbiban pedig a nyüzsgés. Talán emiatt is szemlélte kezdetektől fogva másképpen a világot, mint kortársai, már akkor is, amikor ezt még nem nézte jó szemmel a kultúrpolitika. Ettől még nem tartja magát ellenzékinek, holott sokan kevesebb érdemmel a tarsolyukban megtették ezt a Kádár-rendszerre visszamutogatva. Magyarországon elsők között alapított társaival egyesületet, és hozta létre a máig egyetlen rocksulit, melynek ugyan Budapesten és Cegléden is van követője, de azok gyökerei is Debrecenbe nyúlnak vissza.

Tiszateleki tanulóévek

A „rocksulis” Vincze Bélát sokan ismerik, számtalanszor megírták már a kezdeti lökést adó ausztriai élményét egy dzsessz-rock szemináriumról, amely alapötletét adta az általa Debrecenben létrehozott zenei szabadiskolának. Ahhoz azonban, hogy megértsük, mitől annyira egyedi és nehezen leutánozható ez az intézmény, előbb meg kell ismerni az alapító életét és gondolkodását. A vele folytatott több mint kétórás beszélgetés alatt több alkalommal is közbeszúrta: „e nélkül nem jött volna létre a Rocksuli”.

Béla Kazincbarcikán érettségizett a Ságvári-gimnáziumban, majd levelezőn négy évig járt a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolára magyar–orosz szakon, de végül nem szerzett diplomát, viszont tanítani kezdett Tiszatelken. Itt szerezte az első olyan élményét, ami a további életére is kihatott.

– Ki hinné, hogy a száraz tantárgynak tartott matematikát és fizikát is lehet úgy tanítani, mint tette azt egykori kolléganőm, az iskola későbbi, ma már nyugdíjas igazgatója, Nagy Erzsébet, akinek az óráin csak úgy csillogott a tanítványok szeme, annyira tudott bánni velük. Tőle tanultam meg, hogyan kell „kinyitni” az embereket, hogy aztán örömmel dolgozzanak velem.

A tiszateleki kis iskolában, illetve az azzal egy udvarban lévő művelődési otthonban kedvére lubickolhatott a szabadidős tevékenységekben. Vessző címmel újságot szerkesztettek, teniszpályát építettek és teniszezni tanította a gyerekeket, emellett színdarabokat adtak elő, sőt rajszakos főiskolás társaival a helyi diákoknak egy művésztelepet is létre hoztak, amely több mint két évtizeden át működött. A története ennek is érdekes, hiszen úgy indult, hogy nyelvszakosként a rajztanítással is megbízták az iskolában, ahová időnként a vele egy albérletben élő rajszakos barátait „becsempészte” az órákat megtartani, mert tisztában volt a saját korlátaival. A tanításban bekövetkezett színvonalváltozás a gyerekek munkájában is meglátszott, olyan alkotások kerültek ki a kezeik közül, melyekre az egész település büszke lehetett. Így nem csoda, ha Vincze Béla távozása után még évekig életképes maradt a művésztelep. Mert hiába élvezte a falusi ismeretterjesztés és tehetséggondozás minden gyönyörűségét, a városba vágyott, amiben további motivációt jelentett egy debreceni lány, akit később feleségül vett.

– A virágkarneválon ismertem meg és már megkezdtük a tanévet, amikor egy nap az első vonattal eljöttem, ő örömmel fogadott, ebből aztán házasság lett, és ugyan kiköltöztünk Tiszatelekre, de megegyeztünk, ahogy a gyerekek iskoláskorúak lesznek Debrecenben telepedünk le. Tízévi ott-tartózkodásom után ez be is következett, de máig nem felejtem életemnek azt az időszakát, mert eddig csak ott történt meg velem, hogy ingyen kezembe kaptam egy épület kulcsát, az elhagyatott művelődési házét, és azt csinálhattam benne, amit akartam.

Jött az új hullám

Debrecenben persze más várta, az éppen akkor megnyitott Kölcsey Ferenc Művelődési Központba olyan embert kerestek, aki tud valamit kezdeni az oda csak úgy bejárogató „csövesekkel”. Hamar megtalálta velük a hangot, népművelő pályafutása mégis egy „bakival” indult, igaz ezt csak akkoriban értékelhette annak a „művház” vezetősége, és nem is járt érte szankció. „Bűne” annyi volt, hogy megengedte egy neves előadókból – köztük Dévényi Ádám, Bródy János, Boros Lajos – álló csoportnak a kihasználatlan amfiteátrumban is a fellépést, azaz mert valamiről önállóan dönteni. Amúgy is érdekes volt a helyzete, mert a nyolcvanas évek profi együtteseivel és énekeseivel tapasztaltabb kollégái foglalkoztak, neki a második vonalbeliek jutottak. Ám éppen azok között talált rá az alternatív, a trenditől eltérő irányzatok képviselőire, akik rá is hatottak, formálták zenei ízlését. Az Európa Kiadó, a Trabant vagy az A. E. Bizottság a rendszerváltás előtti években sok helyen nem kívánatos vendég volt, így olykor neki is meg kellett küzdenie a főnökeivel a bemutatkozásukért, ami nem is mindig járt sikerrel. Emiatt affajta ellenzékiként tartották számon, s bár ő maga ezzel nem értett egyet, viszont szakmai elismerésként élte meg, ha mégis sikerült tető alá hozni egy A. E. Bizottság- vagy Vágtázó Halottkémek-koncertet. Erre már a mostani Belvárosi Közösségi Ház Kossuth utcai épületében megnyitott Ifjúságpolitikai Klubban (IPK) nyílt lehetősége.

– Nem felejtem el, hogy a nyitáshoz egyedül hordtam fel vagy 300 széket, melyeket a teherautóról leraktak a Kossuth utcán és ott hagytak vele. Felejthetetlenek az ottani koncertek, melyeken olykor kétszer annyian voltak, mint amennyien lehettek volna. Persze nem sokáig kellett várnom az újabb „bakira”, amikor az A. E. Bizottság lépett fel, és a performansz úgy kezdődött, hogy sörrel a kézben cigarettázva megjelentek, szóltak a közönséghez, teljesen kötetlenül indult az egész. Ezt a Naplóban megírta az akkor még újságíró Turi Gábor, aki jó poénnak tartotta, de nem így a főnökeim, szerintük ugyanis ebben az esetben lenni kellett volna a színpad mögött vizesvödörnek és homokkal teli ládának, azaz nem tartottam be tűzvédelmi előírásokat, ezért figyelmeztetésben részesítettek.

Jelentettek róla

Jól tükrözi az akkori időket egy karácsony előtti története, amikor az ünnepi hangulatban hirtelen megfagyott körülötte a levegő, mert egy „kulturális rendőr” közölte vele, társadalom elleni izgatás miatt valószínűleg a börtönben fog karácsonyozni. Mindezt az általuk szerkesztett Mélyvágás című alternatív zenekritikai kiadvány szerkesztőségi ülésén elhangzottakra hivatkozva, ami azt sugallta számára, hogy besúgó van köztük, akinek a kilétére azonban azóta sem kíváncsi. Végül családja körében tölthette az ünnepeket, a fenyegetés maradt az akkoriban szokásos lelki hadviselés szintjén. Ezek után élete első külföldi útján 1985-ben egy másik világba csöppent, amikor egy népművelőkből álló delegáció tagjaként három hétig tanulmányozhatta a francia civil szervezetek tevékenységét.

Más emberként érkezett haza

– Az ott szerzett élmények örökre belém égtek, más emberként jöttem haza, és 1987-ben társaimmal meg­alapítottuk a Mozaik Egyesületet, amikor még az egyesülési törvény sem látott napvilágot. Ezzel párhuzamosan otthagytam az IPK-t és ifjúsági referensként a városi tanácshoz kerültem, de rövid idő után létrehoztuk a Mezon Ifjúsági Információs és Tanácsadó Irodát.

A Mezont 1992-ig vezette, de az egyesület az alapítók eltérő céljai miatt két év után felbomlott, és létre jött a SZÉP Klub Kulturális Egyesület, illetve a Vincze Béla vezette Más-Mozaik Szociokulturális Egyesület. Állítja ez is közrejátszott a Rocksuli életre hívásában, mert tartalommal kellett megtölteni az új civilszervezet kereteit. Itt érdemes rátérni a Rocksuli melletti, azzal részben összefüggő másik jelentős tevékenységére, a kékedi komplex multikulturális táborok és egyéb események szervezésére, ami a szintén máig tartó szívügye. Sőt, örömmel újságolta, hogy pályázati pénzből három év alatt teljesen megújult a több mint százéves parasztház és az udvara. Már több nemzetközi programnak is helyet adott, nyáron további négy ilyet fognak rendezni immár korszerű körülmények között. Mindezt olyan lelkesen sorolta, ahogy a kezdeteket is felidézte.

Képbe kerül Kéked

– A Mozaik Egyesülettel sikerült a Kölcseyvel szemben jóval kisebb költségvetési ajánlatért elnyernünk a linzi Új Apostoli Egyház háromnapos rendezvényének a szervezését és lebonyolítását. Részben az ebből befolyt összegből, másrészt egy megszűnő könyvkiadó árukészletének féláron való értékesítéséből kapott pénzből tudtuk megvásárolni 1988-ban a kékedi házat. Mindkét alkalommal lelkes fiúk és lányok csatlakoztak hozzánk (volt köztük fél lábbal a börtönben lévő csapókerti zsivány gyerek is), hiszen nekik is újdonságot jelentett 300 hívő programjának a megszervezése, illetve a könyvek eladása. Mivel legtöbben panelben éltek, örömmel fogadták a kékedi ház megvásárlásának a hírét is, pedig még teteje sem volt, de mi már nemzetközi összejöveteleket is rendeztünk benne. Volt idő, amikor 19 országból fogadtunk vendégeket, el lehet képzelni mit jelentett a 180 lakosú faluban 85 idegen fiatal. Ám látva, hogy magunk építgetjük a házat, gondozzuk a kertet és értékteremtő tevékenységeket folytatunk, egyre inkább befogadtak bennünket. Ma már, ha megkérdezik a lakosságot, hogy milyen programok vannak a településen, első helyen a Rocksuli egyhetes táborát említik. Ez egy komplex, kézműves, képzőművészeti, rock- és népzenei program, melyben fogyatékos gyerekek is részt vesznek. Emellett 1998 óta rendszeresen megrendeztük a Kékedi Nemzetközi Alkotótábort és Művésztelepet az Art-East Stúdióval, melyen a magyar alkotókon kívül Romániából, Szlovákiából, Ukrajnából és Lengyelországból fogadtunk fiatal művészeket. A zárókiállítások szintén társadalmi eseménnyé nőtték ki magukat a faluban.

Ennek a motorja Kónya Ábel volt, akit 2003-ban felvettek a Krakkói Képzőművészeti Akadémiára, így elhalt ez a kezdeményezés, de idén nyáron ezt is újraélesztjük, például ott lesz az egykori bizottságból feLugossy is.

Bár újat már alig lehet mondani a Rocksuliról, de Vincze Béla portréja csak azzal lehet teljes, hiszen az élete meghatározó része az 1989-ben két tanárral, Méhes Jánossal és Suba Sándorral, illetve 20 tanítvánnyal alapított zenei szabadiskola. Ennek ugyan a már említett dornbirni dzsessz-­rock szeminárium adta az alapját, de az ottani és az itteni körülmények annyira messze álltak egymástól, mint egyházi ének a black metaltól. Az elmúlt negyedszázadban ezt a különbséget igyekezett mind kisebbre faragni, ám a 12 „albérlet” és az időről időre felmerülő megszűnés veszélye a vártnál is göröngyösebbé tette az útjukat.

Canossa-járás

– A Simonyi úti volt KISZ-székházban kezdődött a Canossa-járásunk, amely időnként az egészségem is megviselte, s ha tudom, hogy ennyi nehézségbe ütközünk, nem vállaltam volna az elindítását. Sajnos már a kezdetben csalódnom kellett néhány emberben, akiről azt hittem támogatni fognak. Később is mindig azzal küszködtünk, hogy a tanításhoz és egyéb foglalkozásokhoz alkalmas helyet találjunk, de kevés segítséget kaptam azoktól, akiken múlott. Viszont odaálltak mögénk, amikor a sikereinket értékelték mások.

Mindentől függetlenül a Rocksuli fejlődése megállíthatatlan volt, mert olyasmit nyújt a fiataloknak, amit máshol nem kapnak meg. Iskola, de nem a hagyományos értelemben, mert közösségi tér is egyben, ahol jó együtt lenni a társakkal. Mi más is lenne, hiszen létrehozója, és az egyesületén keresztül a fenntartója évtizedek óta közösségfejlesztőként dolgozik. Az elmúlt negyedszázadban mintegy háromezer tanítvány és félszáznál több zenész-tanár érezhetett rá ennek a különleges intézménynek az ízére, ami Vincze Béla hitvallását tükrözi: Minden emberben van valami tehetség, csak hagyni kell hogy kibontakoztathassa. S mi az, ami még neki hiányzik?

– Remélem, kapok még egy olyan kulcsot, mint a tiszateleki volt. Három éve már ki is néztem egy üresen álló épületet, amely szemben van a jelenlegi helyünkkel, az Ifjúsági Házzal az utcasarkon. Amennyiben azt megkapnánk használatra, akkor válna teljessé az a feltételrendszer, ami a nemcsak zeneoktatást célul kitűző Rocksuli működéséhez kellene, hogy az egykori ausztriai adottságokat utolérhesse. Akkor válna igazi közösségi térré az intézmény.

- Égerházi Péter -