„Az utcán nem éltem soha”

Debrecen - Ismernek egy brókert, aki BAR-listásoknak is el tudja intézni a hitelt. Benne bíznak.

Abban a kézfogásban több volt, mint egy sima „jó napot!”. Egy törékeny nőt, akinek ilyen szorítása van, biztos, hogy alaposan megpróbált az élet. De, hogy röpke 34 év ennyi szenvedéssel és küzdéssel teljen, azt azért nem gondoltam.

Menekülés otthonról

Ancsa 8 gyermekes családba született, de már tizenévesen a nyakába vette a világot; mindegy, csak otthon ne kelljen lenni! „Az apám masszív alkoholista volt, ezért az egyik testvéremmel az általános iskola után úgy döntöttünk, hogy inkább kollégisták leszünk. Gyors- és gépírást tanultam, csakhogy a nyári vakációra kiürült a kollégium. Mi meg jelentkeztünk a Bem-téri lánykollégiumba, amiről kiderült, hogy valójában egy zárt intézmény, ahonnan nincs visszaút. Mire azonban felocsúdtunk, már állami gondozásba vettek bennünket” - megy vissza az időben jó húsz évet Ancsa, majd azzal folytatja, hogy a tanulás mellett egyre több alkalmi munkát vállalt, aminek persze az lett a vége, hogy az iskolából kimaradt. Tizenévesen talált rá a nagy szerelem, 17 volt, amikor férjhez ment és az intézetből kikerült.

– Elköltöztünk egy Esztergom melletti kis faluba az anyósomékhoz, és mivel én nem dolgoztam (hiszen jött az első gyerek), egymást érték a konfliktusok. Néhány évig tozsalkodtunk, aztán vettünk egy nagy levegőt, és a debreceni albérletben landoltunk…