Olvasói levél: Kenyérünnep

Talán három-négy éves lehettem, amikor anyánk, kora virradatkor kiment a piacra, ahol kiskertünkben termelt zöldséget árulta. Aznap apánk gondjaira bízott, aki reggelire zsíros kenyeret készített.

Az „r” betű kimondása még nehézségekbe ütközött nálam, de kategorikusan kijelentettem:

–Ezt nem kéjem! és eltoltam magam elől a kenyeret.

–Nem?– kérdezet vissza apám. Nem pörölt velem, csak kissé magasabbra húzta szemöldökét.

És miután bátyáimmal jóllaktak– következetes ember lévén –, annak rendje és módja szerint elrakta a megmaradt ételt, csupán a kenyér héját „felejtette” az asztalon.

A kenyeret nagymama sütötte. Ennyi év távlatából is emlékszem a kovász illatára, a dagasztó teknőre, s ahogy görcsös ujjaival szitálta a lisztet. A dagasztásnál én is segíthettem. Kisszéken állva markolásztam a ragacsos tésztát, amit addig kellet gyúrni amíg, elválik kéztőt, teknőtől.

Péntek volt a kenyérsütés napja. Egy hétig kitartottak a veknik (nem penészesedett, nem száradt és nem savanyodott meg.)

Azt ettük hozzá amink volt, a ház körül kikerült ami kellet. Volt szárnyas meg lábasjószág, friss kecsketej, a kamrában szikkadt sonka, szalonna.

Nagyapa az utóbbiból lenyisszantott egy nagyobbacska darabot – legtöbbször ezt ette früstökre – egyik kezében tartva kenyeret, szalonnát, vöröshagymát a másik kezében bicskájával vagdalgatott katonákat, abból adott nekünk is. Úgy etetgetett minket, ha estelente megjött a mezőről és kibontotta madárlátta tarisznyáját, mint fecske a fiókáit házunk eresze alatt.

Az említett napon dél felé járhatott az idő, testvéreim a játék hevében rólam megfeledkezve jókedvűen ipi-apacsoztak a szomszéd gyerekekkel, apám tette a dolgát, én egyre inkább az asztalon felejtett kenyérhéjjal szemezgettem. Kerülgettem, mint cica a meleg tejet, míg végül jóízűen megettem.

Talán ez az előzménye annak, hogy azóta, úgy tekintek az ételre, a kenyérre, mint hajdani nagyanyám, aki a kenyeret Isten áldásának tartotta.

Valószínű azért hat rám olyan erőteljesen Pilinszky János „Francia fogoly”című verse, átérezve e remekmű mondanivalóját „…ki el lett volna bármi eleségen / most már a szívemet követeli” Semmiképp nem bocsátkoznék irodalmi elemzésbe, de úgy érzem az éhezés ilyen szintű bemutatása felül-múlhatatlan.

És a gyomrom összeszorul mikor pedagógus ismerősöm elpanaszolja, van olyan diák (aki tanítási órán) azzal szórakozik, hogy a vajas kenyeret a plafonhoz dobálja, felragad-e. De nem ritka a padban hagyott vagy szemetes kosárba dobott szalámis kenyér.

Szerencsére nem élünk háborúban, nem kell sorban állnunk kenyéradagunkért,(mint nagyszüleink, szüleink idejében) nem marja a gyomrunkat éhség, mint az említett francia fogolyét, aki az életével fizetett egy falat marharépáért.

Csupán elhangzik egy egyszerű kérdő mondat:

Kérsz egy karéj kenyeret? Milyen tárgyiasult.

És hol van az áldás… az aranyló búzamezők, az aratók verejtéke, a marokszedő asszonyok vidám éneke, a malmok, a molnárok, a kemencék púpos háta, a dagasztó teknők fölött görnyedő nagymamák?

A templomban a szószéken Jézust idézik „vegyétek és egyétek ez az én testem..”és szájunkat tátva várjuk az áldást. – az Úr testét –

Keresztúri Mária