A Tarantino-mozi

Talán akkor pont itt az ideje, hogy

néhány szót ejtsünk

róla, mert igaz, hogy aztán az ő

életét és filmjeit szinte

már minden szempontból

szétcincálták (itthon

Vágvölgyi B. Tarantino

mozija, 2004), de az is, hogy őt nem lehet

elégszer elővenni, s néhány

gondolatot „papírra vetni”. S akkor

kezdjük a legelején 1963-ban, mikor is

megszületett, majd ne felejtsük el, hogy a

mozi (videotékák és a mozi) volt

az első számú szerelme, s egy

ugrással érjünk is el 1987-be, mikor

is megírja első

forgatókönyvét, az Open road -ot

melyből két filmet is forgatnak (persze

neki egyik sem tetszik).

Először a ’Tiszta

románc’-ot (True romance, 1993), majd a

’Született gyilkosok’-at (Natural born

killers, 1994), melyek azonos alapanyagból

két tökéletesen

különböző alkotás.

Tony Scott (az előbbi

rendezője) egy „könnyedebb” mozit

hoz össze, mely inkább

fókuszál a tragikusan

végződő szerelmi szálra, mint

bármi egyébre. Oliver

Stone (az utóbbi direktora) pedig egy

húzósabb filmet rak össze, rengeteg

társadalom- és

médiakritikával, melynek olyan

sötét, s mégis már-már

mágikusan (vagy legyen inkább

örvényszerűen?) vonzó hangulata

van, mellyel bármely celluloidra

rögzített mű szívesen

büszkélkedne.

Tarantino viszont mindkét filmnek hátat

fordít, de a forgatókönyv (nem a

filmeké csupán még a

könyvé) sikere megnyitja előtte a

lehetőséget, s hozzákezd

második dolgozatához. Itt talán

meg kellene állni, s gyorsan

említést tenni, hogy Tarantino filmjei

hogyan is keletkeznek (ebben az esetben: Chow

Yun Fat-nek, vagy Ringo

Lam-nek köszönhetjük), illetve

az „író” hogyan

építkezik (szintén Chow

Yun Fat, de itt már

említhetjük Renoir-t,

Melville-t, s egy filmet a Pokol a

metróban -t), de nem fogjuk, mert már

annyi mindenki, s annyiféle módon

leírt, hogy ez teljesen

fölöslegessé vált (tudom

javasolni a már említett művet

Vágvölgyi tollából, hogy

mindenki számára

nyilvánvalóvá váljon,

miről is van szó).

Ehelyett inkább beszéljünk

arról, hogy a

’Kutyaszorítóban’ (Reservoir

dogs, 1992) színekkel

megkülönböztetett karakterei hogyan

teremtették meg szűk terükön egy

elhibázott bankrablás után a

még elsőfilmes rendező markáns

és összetéveszthetetlen

világát, kéznyomát. Mert

ugye Tarantinot, mint a jó

dumákkal és hangulattal

operáló rendezőt tartjuk

számon (mely természetesen

legfőképpen a figuráiból

jön), s nem mint azt a rendezőzsenit ki

megújítja a filmművészetet.

Bár igaz, hogy bizonyos értelemben

megteszi ezt is, de inkább csupán

megmutatja hová kell nyúlni, mi az ami a

„most” generációját

érdekli. Így talán nem

nehéz azt kimondani, hogy

Tarantino filmjei a

’b’-kategóriában helyezkednek

alapvetően, de az utalásrendszer, a

már említett hangulat és

dumák s a karakterek az égbe

repítik őket.

No meg persze a zene, hogy el ne feledkezzünk

erről sem, mellyel kapcsolatban legyen annyi

elég, hogy egy zenekar Londonban arra

specializálódót, hogy a

rendező által válogatott

soundtrack-ekből mazsolázva fergeteges

show-t produkáljanak (köztük a

’Kutyaszorító’ egyik

legemlékezetesebb jelenetében, Mr. Blonde

(Michael Madsen)

magánszáma közben hallható

Stuck in the middle with you-t, mely

előadása közben el is

játsszák a

füllevágást).

Ezek után mondhatni a

„Szenterdő” a lábai előtt

hevert, s sorra kapta a felkéréseket a

nagyobb stúdióktól, de ő

csupán a Vészhelyzet egyik

epizódját (’Anyaság’),

s egy forgatókönyv (A szikla)

csiszolgatását vállalta be, hogy

aztán lelépjen Amszterdamba, s

megírja a ’Ponyvaregényt’

(Pulp Fiction, 1994).

A filmet eredetileg Roger Avery

írta, de miután

Tarantino megvette tőle a

jogokat, felforgatta az egészet, s mind az

„f” betűs szóval, mind a

francia újhullámmal (Band á Part,

1964 – a táncjelenet; A Bout de Souffe,

1959 – Vincent Vega; Jules et Jim, 1962 –

Bonnie ügye; Nikita, 1990 – Mr Wolf)

alaposan átitatta, s így az alig 8

milliós költségvetésű

film (sok más egyéb díj mellett) 6

Oscar-jelölést gyűjtött be, s

egyet, a legjobb eredeti forgatókönyvnek

járót meg is kapta az

akadémiától, s persze az elnyert

Arany Pálmáról se

feledkezzünk meg.

Műfajilag meghatározni szinte lehetetlen,

annyit mondhatunk hogy valahol a posztmodern

egén a neo-noir, akció, dráma,

vígjáték

négyszögében lenne mit

keresgélni, hogy mégis elhelyezzük

az alkotást. Az időben felbontott

történetet – mely több

szereplőn keresztül egy

táskára, egy boksz meccsre, egy

randevúra és egy sikeresnek

nevezhető rablásra koncentrál, de

összefoglalni egy mondatban szinte lehetetlen

– viszont fölösleges lenne ilyen

skatulyákon át látnunk.

Egyszerűbb, ha mint Tarantino

munkásságának legkiemelkedőbb

alkotását említjük, s a

’Kutyaszorítóban’-nal

kapcsolatos rendezői jegyeken keresztül

tekintünk a mozira, melyek a kitűnő

színészi játékokon

keresztül még fényesebben csillannak

meg. A kultuszfilmmé válás

már szinte az első pillanattól

kezdve elkönyvelhető volt, de az nem, hogy

nem egy színész fordulóponthoz

ért ezzel az alkotással

pályáján, s a folytatás

iránya nem éppen pozitív a

legtöbb esetben. Tarantino

mondhatni a popkultúrába írta

magát (vastag, csupa nagy betűvel), s a

szárnyalás csak folytatódott.

Először gyorsan összehozta ’A

négy szoba’ (Four room, 1995)

utolsó epizódját, egy

’Alfred Hitchcock bemutatja’ rész

alapján, majd Robert

Rodriguezzel közösen

megálmodták és

megírták az ’Alkonyattól

pirkadatig’-ot (From dusk till dawn, 1996), mely

talán a legjobb western-vámpír

film a világegyetemben, hatalmas

dumákkal, karakterekkel s feledhetetlen

fegyverekkel, mely szintén sok más

alkotásból építkezve nyeri

el a közönség tetszését

(Romero-tól a

Peckinpah-ig, a ’Gonosz

halottaktól’ a ’Satanico

Pandemonium’-ig)

A ’90-es évektől ő már

’97-ben elköszön mint rendező,

hiszen utolsó filmjét az elmúlt

évezredben ekkor hozza össze. A

’Jackie Brown’ hozza azt, amit ekkorra

már egy Tarantino filmtől

elvárnak, s ráadásul

Robert De Niro és

Bridget Fonda még némi

új színt is tud vinni a már

felismerhető karakterekbe. Bár igaz, hogy a

Jackie Brown és Ordell

Robbie pénzének

kapcsolatából felépülő

történet izgalmas és fordulatos,

viszont nem a ’Ponyvaregény’. Pedig

a legtöbben valami hasonlót vártak a

rendezőtől, de ő ehelyett egy sokkal

érettebb alkotást tett le az asztalra,

mely így megosztotta mind a nézőket,

mind a kritikusokat.

A mozi egyébként Elmore

Leonard ’Rum Punch’

című regénye nyomán

készült, s egyértelműen a 70-es

évek hangulatában tobzódik.

Érdekességként

megemlíthetjük (ha már eddig is

helyet kaptak a filmes utalások), hogy most

már saját magát idézi: Ms.

Brown a táskacserét követően

abban a ruhában rohangál, amit Mrs. Mia

Wallace is visel a túladagolásának

estéjén.

’97 után hat évet kell

várni, hogy újra Tarantino mozira

ülhessen be a publikum, de ekkor csupán egy

film első felét tekinthettük meg, majd

csak egy évvel később a

másodikat, melyek azért a szokásos

markáns kéznyomokat magukon

viselték (a hangulat, a zene, a karakterek, a

dialógusok). A ’Kill Bill’

tehát két részben (2003, 2004)

került a mozikba, mely talán még

jobban kétfelé választotta

nézőit.

A bosszúálló menyasszony

történetét taglaló mozik

inkább egy alkotásnak tekinthetők,

melyben 9 fejezeten és egy epilóguson

keresztül tárul föl előttünk

egy még a megszokottól is véresebb

történet. A filmek kapcsán

emlegethetőek a spagetti westernek, a

blaxploitation (a hetvenes évek

Amerikájában a néger

hősöket felvonultató, fehér

amerika ellenes mozik), a kínai wuxia

(hagyományos kínai

harcművészeti film), a japán jakuza,

szamuráj és kung-fu mozik (a

konkrét filmek

felsorolásától, most

tekintsünk el egy kivétellel, a ’Lady

Snowblood’-dal (1973, Toshiya

Fujita), mely lényegileg a film

alapját szolgáltatja), melyek

folytán egy olyan mixtúra keletkezik,

mely egy roppant humoros és

élvezhető bosszú filmet

eredményez, ami azért mégis egy

szórakoztató popcorn mozi (mint a

Tarantino filmek

általában).

A Sin City csupán

érdekességként

említhető, hiszen Rodriguez Frank

Miller adaptációjában

inkább csak mint barát vesz részt

Tarantino, s a néhány,

időben itt elkövetett sorozat epizódot

sem kell túlságosan megbolygatni, hiszen

elég csupán mint köztes

időtöltést tételezni a

karrierben, mielőtt megpróbálja

Rodriguezzel fiatalságuk

moziélményét újrateremteni.

Az egész egy poszter körül

kezdődött, melyen két film

(’Dragstip Girl’, ’Rock all

Night’) egyéjszakás

vetítését

reklámozták. Rodriguez,

miután megtudta, hogy Tarantino-nak is megvan,

közölte, hogy mindig is szeretett volna egy

ilyen dupla mozit készíteni, s jó

lenne, ha az egyiket ő, a másikat pedig

barátja rendezné. Az ötletre

Tarantino rögtön

rávágta, hogy rendben és

Grindhouse (amerikai terminus, az összes

B-kategóriás műfaj

összefoglaló neve) lesz a címe.

Ezekután született meg az

Európában két külön

alkotásként, újravágva,

hosszabb verzióban vetített

’Terrorbolygó’ (Planet Terror, 2007)

és ’Halálbiztos’ (Death

Proof, 2007) (ez valószínűleg az

amerikai sikertelenségnek, illetve a mozi

különböző szerepeinek, a tengeren

innen és túl köszönhető).

Az előbbi igaz, már a 1988-as The Faculty

forgatása alatt megvolt, s a

forgatókönyvet is írogatta

már gazdája. Ez az alkotás a

klasszikus zombifilmek előtti tisztelgés,

azok újraélesztése. A másik

mozi már kevésbé ilyen régi

elképzelésen alapszik.

Tarantino-t a tényleg

létező halálbiztos autók (60

mérföldes sebességig

ütközésnél elvileg semmi baja

nem történhet a vezetőnek)

ihlették meg, s készített

így egy bodycount filmet.

Tehát úgy tűnhet, hogy a két

vagy egy film tisztelgés a 70-es évek

amerikai mozi világa, kultúrája

előtt. Ezt tovább erősíti

azoknak az álelőzetéseknek a

leforgatása, melyek tekinthetőek

akár kísérő

rövidfilmekként is. Ez és a

poszterek, a Terror Bolygó hiányzó

részlete, illetve az Újvilágban

való együttvetítés

próbálta azt a sajátos hangulatot

megteremteni, mely elrepítette volna a

nézőket abba a világba, melyek

valószínűleg a film rabjaivá

tették a két rendezőt (bár

lehet inkább csak az idősebb Tarantino-t).

Igazság szerint Tarantino-nak

mindig is a párbeszédei és a

karakterei voltak nagyon erősek, s így

értelemszerűen ezek szegezték a

nézőket a mozivászon, a

televízió vagy éppen a monitor

elé, s persze ezek miatt nézték

meg újra és újra őket. A Kill

Bill első és második része

óta, sőt talán még ezek

előtt is ez megkopott. Már nem volt

ugyanaz, mint régen, az a bizonyos egyedi hang,

él hiányzott belőle, ami a

korábbiakban megfogó volt (na persze nem

szabad elfeledni a film szinte legvégén

elhangzó Superman-es fejtegetést, mely

azóta is az egyik legkedvesebb

Tarantino-tól

származó elméletem). Itt viszont

nem elég, hogy ezek a dialógusok sem az

igaziak, de még érezhető is rajtuk,

hogy igazából férfiak

szájába kívánkoznak.

A ’Halálbiztos’

sikertelensége után egy kis csönd,

aztán felrepültek a hírek, hogy

Tarantino egy Második

Világháborús filmet

készít elő. Aztán jöttek

sorba az információk, a trailerek, s

lassan csak azt vesszük észre, hogy

hamarosan (a cannes-i bemutató után)

hazánkba is megérkezik Brad

Pitt és az ő Brigantyjai, mely

úgy tűnik talán feledteti

velünk a melléfogásnak

tekinthető legutóbbi filmet.

-paulkemp-