A lakóhelye régmúltját kutatja

Bihartorda - Kutatásvágya eredményeként a település mai lakóinak, elődeinek élete nyitott könyvként élhet tovább.

A kis bihari falu múltját négy könyvben örökítette meg a jövő nemzedékének Koszorús László. Az itt egykor és ma élők szülőföldjükhöz kapcsolódó múltját tényeivel, tanulságaival tárja olvasói elé a napokban megjelent Tordai krónika újabb kötetében. Az eddigi életével, önkéntes kutatómunkájával a településhez kötődő helytörténész az ezredfordulótól munkatársai biztatására kutatja és teszi közzé Bihartorda múltját.

Az öregek emlékezései

– Már kissrácként felfigyeltem a falu öregjeinek ízes emlékezéseire Torda kogyszegi részén a borbélynál, és az utcai tanyázásokkor. Akkor még hozzátartozott a napi élethez a kapuk előtti tanyázás, beszélgetés. Emlékszem, egy hosszú, vastag fatörzs volt kitéve nagyapámék kerítése elé, nyáron azon tanyázgattak, szomszédoltak az öregek. Órákat beszéltek katonaéveikről, első és második világháborús hadi élményeikről. Érdekes: 1956-ról nem beszéltek. Szívtam magamba emlékeiket. Bár falusi gyerekként a tanulás nem smakkolt, a könyveket mégis nagyon szerettem. Mindig érdekelt az olvasás, a könyvek szeretetét nagyapámtól örököltem. Ő nevelt leginkább. 1948. november 7-én, az akkor még ünnepelt, nagy ünnepen születtem Hencidán, ahová Tordáról édesanyám férjhez ment. Egy pár hónap múltán szüleim élete szétvált, ezért nagyapám házánál Bihartordán cseperedtem fel. Itt végeztem el az általánost, majd növénytermesztő gépész és traktoros képesítést szerezve téesz tag lettem.

– A téeszből hívtak be katonának Székesfehérvárra. Leszerelésemkor mindenáron közlekedési rendőrt akartak belőlem csinálni. De a leszerelő katona korában az ember igyekezik haza. Én is inkább hazafele igyekeztem, nem a rendőrséghez, hiszen a faluban várt a jövendőbelim. A szövetkezetben jól éreztem magam. A munkatársak tudtak arról, hogy sokat olvasok, beszélgetek az öregekkel, jegyzetelem a falu emlékeit. Ezért is, ha vitatkoztak valamin, mondták egymásnak: eredj, kérdezd meg a Koszorústól. Akkor még nem volt a vitás kérdésekhez olyan kapaszkodó, mint manapság az internet. A falubeliek, a munkatársak nógatására az ezredforduló környékén jött a gondolatom, hogy tényleg írni kellene. Lett is időm erre, mert a gépudvaron éjjeliőr- portásként az éjszakáimat valahogy elviselhetőbbé, hasznossá tehettem. Nappal a falut, a Bihari múzeumot, a levéltárakat jártam. Egyre jobban magához ragadott a múlt kutatása.

Megtanultam a számítógép kezelését, a szövegszerkesztést, így olvashatóbbak lettek írásaim. Kitágult előttem a világ. A könyvtárunkban Pappné Margitkával másoltuk a dokumentumokat. Ő rögzítette adathordozóra írásaimat a nyomdai munkákhoz. Megismerkedtem Földesen Lengyel Mihály tanár úrral, aki maga is könyveket szerkesztett. Hosszú órákat töltöttünk együtt, sok hasznos tanácsával, helyesírási oktatásaival vitte előrébb munkámat. Aztán önkormányzati segítséggel megjelent az első helytörténeti krónikám 2002-ben, melyet Bihartorda története követett 2011-ben. Ez a közel ötszáz oldalas munkám levéltári forrásaival már falumonográfia lett. Harmadikként feldolgoztam Bihartorda paraszt társadalmának a földosztásokkal, tagosítással, határnevekkel kapcsolatos emlékeit. Pár hete tettem a tordaiak asztalára a negyedik könyvemet, amelyben Bihartorda időseit szólaltatom meg illetve a falu népességi adataival, utca neveivel, telekkönyvi felosztásával foglalkozom.

Ne hagyják Tordát!

– Boldog emlékezetű Módos Imre polgármesterként fogalmazta meg ezt a felszólítást, melyet én is magaménak tartok. Falunk egykor híres volt a Sárréti Népfőiskolájáról, a Mártonffy kastélyról. Polgármesterünk 2016-ban, a népfőiskola 70 éves jubileumán a Földesen működő Karácsony Sándor Művelődési Társaság elnökével közös kiadványban emlékezett a szabadművelődés iskolájára. Szerette volna, ha ez a népfőiskola újra szerveződhetett volna. Tordáért, az itt élő nemzedékekért írtam én is könyveimet. Mai korunkban, amikor a média uralma miatt nem teszik első helyre a könyvet, nem egyszerű honismereti kiadványokkal jelentkezni. Ezért is öröm számomra, hogy tűrhetően fogadták és az utolsó darabig megvásárolták munkáimat a tordai emberek.

Sajnos a családomban, két lányom és négy unokám nem követi kutató munkámat. Könyveim kéziratait, a sok fotós dokumentumot milyen jó lenne megismertetni a felnövő nemzedékkel egy kis helyi falumúzeumban. De nincs. Már öt éve nem működik a teleházunk, nincs helyi lapunk, az internetes honlapunk is szegényes. Csak a most felújítás alatt lévő könyvtárunk a kulturális életünk utolsó végvára a nyolcezer könyvével és 150 beiratkozott olvasójával. De hát ezek a gondok nemcsak Tordáé, hanem a kistelepülések jellemző problémái is. Abban bizakodom, hogy ebben az évben induló kormányzati Modern Falvak Program és a mostanában hivatalba lépett ambiciózus fiatal polgármesterünk változásokat hoz kis falunk kulturális életében is.

- Péter Imre -

[related-post post_id="4076180"]

[related-post post_id="4057325"]