Utálni, majd örökké szeretni

A szülők és nagyszülők anekdotája szerint – mely nyilván puszta rágalom – alig pár napos édes kisöcsémet egy hatalmas pofonnal köszöntöttem új otthonában. Kétség sem fér hozzá, nem volt túl szimpatikus, hiszen előtte két és fél évig én voltam mindenki szeme fénye, a világ közepe. Pálfi-Tóth Zoé írása.

Aztán befurakodott a mi kis családi idillünkbe egy bőgőmasina, akivel még csak egy jót labdázni sem lehet. Pedig, Istenemre, megpróbáltam! Míg édesanyám ölelő karjaiban feküdt alig pár hetesen, én odadobtam neki a labdát, de béna módon nem kapta el, így az a fején landolt. Fényképek tanúsága szerint ezt követően – természetesen nem saját akaratomból – puszit nyomtam az ordítástól – na és a labda nyomától – vörösen izzó homlokára. Be kell látnom, kapcsolatunk nem indult zökkenőmentesen, bár később ő sem igazán segítette a helyzetet, ha csak arra gondolok, hogy minden testvériesen elosztott édességemet dugdosnom kellett előle, ugyanis mindent bekebelezett. Szép lassan, számos veszekedéssel, sőt étkezőasztal alatti verekedéssel együtt, mégiscsak összecsiszolódtunk.

Első emlékeim egyike, ahogy együtt játszottunk, s nem okozott gondot számunkra, hogy matchbox viszi vásárolni a Barbie-t, vagy egy legóház szolgál otthonául a plüssöknek.

Az iskolában óvó nővérré cseperedtem, aki – mint egy anyatigris – bárkitől megvédte kisöccsét. A féltő testvér szerepét később is magamra öltöttem, fiatal felnőttként, autóval furikáztam haza a hajnalig tartó bulikból, vagy épp vigasztaltam a szerelmi csalódások után. Az öcsém épp a közelmúltban lépett a harmadik x-be, de az én szememben még mindig az a kisfiú, akivel tojás és sár keverékéből sütit sütöttünk és fára másztunk. A kisgyermekként érzett utálat észrevétlenül alakult át szeretetté, mely láthatatlan kötelék örökké tart.

- Pálfi-Tóth Zoé -