Ez a harc sem a végső

Heroikus, gigászi, hőskölteménybe (vagy inkább sorstragédiába) illő csatát vívunk a megátalkodott gyomnövény miatt. A gazda harcol a parlagfűvel, a hatóság a lusta gazdával, az önkormányzat helyenként saját magát bünteti hanyagságért; a betegek küzdenek a kórsággal, az OEP meg az allergia kezelésére fordított kiadással, mely már elég nagy ahhoz, hogy önálló életet éljen.

Erdemény? Az utóbbi néhány évben komoly összegeket szabtak ki bírságként és néhány százalékkal csökkent a parlagfű elterjedési területe. Hatékonyabban is felhasználtuk már vérünket, verítékünket és könnyeinket, nem beszélve forintjainkról. Kilátásaink? Ennek a gaznak a magjai 30-40 évig (!) is életképesek maradnak. S a honi utánpótlást garantáltan biztosítják például a volt Jugoszlávia területén élő egyedek. Mivel a háború idején a lakosoknak kisebb gondjuk is nagyobb volt a kertészkedésnél, a parlagfű vígan bevette magát a magas hegyek és járhatatlan sziklák közé, mostanában nemigen fogják onnan kirtani – hangzott el egy, a szóban forgó témában tartott konferencián (ami szintén X forint + áfába került).

S ha valami titokzatos növénybetegség kiirtaná, mint a dinókat? Az allergiát civilizációs betegségnek tartják. Minél gazdagabb egy ország, minél inkább dúl a higiénia, annál többen tüsszögnek, harákolnak és vakaróznak valamitől. Aki most a parlagfűvel van haragban, valószínűleg találna mást, ami megkeseríti életét. Mégsem irthatjuk ki az összes akácfát, mezei virágot és macskát.

Talán inkább a fejünkben kéne rendet tenni, mert lehet, hogy az ottani zavarnak több köze van a nyavalyáinkhoz, mint a polleneknek.