Kisváros

Szertartáson szervezett, pezseg benne az életkedv, az új idők lehetősége bokrosodik és bimbódzik eleven jelenlétében. Néha már-már idillikusan mintaszerű, ám neki is csak megvan a maga árnyéka, gödrös gondredője.

„Határszél” lévén, akarja, nem akarja, a bűnözés keresztútján fekszik. Előszeretettel látogatják a kis és nagystílű szélhámosok, széljárása és éghajlata alatt akarják nyélbe ütni a maguk stiklijeit.
Sikertelenül. A településnek ugyanis van egy Járay őrnagya, egy Hunyadi zászlósa, egy Barna dandártábornoka, s az ellenérdekű felek ne is kísérletezzenek.
Eleve kudarcra vannak ítélve. Ám nekik erről a hármas szövetségről fogalmuk sincs, ezért próbálkoznak újra és újra. Szerencsénkre – mondhatnánk némi iróniával –, mert ennek tévés lenyomata az immáron sokadjára ismételt sorozat, a közszolgálati televízió saját terméke.

S ma is, mint első sugárzáskor, élvezhető, szórakoztató, sőt, hogy megkockáztassam, – a kizárólagossá lett politikai népnevelés és könnyűzenei karneválok mellett – egyetlen, amelyik műfaji értelemben is megfelel a képernyő igényének.

Sajnos, tudomásul kell vennünk: az m1 és az m2 úgy árasztja magából az unalmat, mint egy agyonbeszélt TIT-előadás, s annyi a hírmagyarázó, a helyzetértékelő, a hasbeszélő politikus, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük.
Ez van, ez a „szempont”, s bár minden porcikám tiltakozik ellene, de tudomásul kell venni: a Mónika-show-ban több a társadalmi érzékenység, mint, teszem azt, a Parlamenti naplóban.
Ahol a törvények születnek, meg a híradások arról, hogy a lakosságról hány és hány bőrt lehetne még lenyúzni.

Nos, akkor inkább a Kisváros.
Üdén, együgyűen, mindig poénra épített végkifejlettel. Ott minden bűnöstlefülelnek, minden gaztettet megtorolnak, s a jónak nemcsak reménye, de valóságos esélye is van győzelemre.
S mennyi jó színészarc hitelesíti az idillt meg a drámát, az üde örömről és érzelemről nem is beszélve.
Némi kárpótlás ez a rengeteg üres járatért…
-Boda István-