2018.07.06. 14:42

Ahol semmi nem az, aminek látszik

Debrecen - A zseniális alkotást akkor van értelme „magyarítani”, ha valami átütőt, frenetikusat tudnak belőle kihozni. Egy világhírű francia film magyar színházi „átiratát” tekinthették meg július 1-jén és 2-án este a Nagyerdei Szabadtéri Színpad nézői a Játékszín és a TG Production előadásában.

A produkciót látva azt kell mondjam: a Kellemes húsvéti ünnepeket! című darab magyar színpadi változatával sajnos nagyon hasonló a problémám, mint a tavasszal a Kölcsey Központban látott Életrevalók című film szintén ettől a társulattal származó adaptációjával.

Tartom az akkori véleményemet: a zseniális 1984-es alkotást, amelyen azóta generációk nőttek fel – hasonlóan a nagyszerű Életrevalók című filmhez –, csak akkor van értelme „magyarítani”, ha valami újat, átütőt, frenetikusat tudnak belőle az alkotók kihozni. A másolatnak, még ha nagyjában-egészében ügyes is az a másolat, nem sok értelme van. Pláne nem akkor, ha a „plágium” sok helyütt még az ügyes jelzőt sem képes kiérdemelni.

Az eredeti sikerének titka

A Kellemes húsvéti ünnepeket! film a francia Jean-Paul Belmondo számára élete legnagyobb közönségsikerét, a „lányát”, Julie-t alakító Sophie Marceau-nak pedig a Házibuli skatulyájából való igazi kitörési lehetőséget jelentette. A forgatókönyvéhez Jean Poiret jóval korábban megírt darabja adta az ötletet, nemcsak a fergeteges színészi alakítások miatt válhatott világhírűvé, hanem a témája miatt is. Hiszen fontos társadalmi kérdéseket boncolgat: a negyvenes, épp életközepi válságát élő főhős, Stéphane tipikus „öregedés” elleni reakcióit.

A férfi bár gyönyörű és gazdag, sikeres felesége van, a fiatal lányokat hajkurássza, státuszszimbólumot jelentő újabb és újabb sportkocsikat vásárol. Miközben képmutató módon, a felszínen – a barát, Walter hathatós közbenjárására – épp a Becsületrend várományosaként tetszeleg a nagypolgári miliő és társaság középpontjaként. A megalázott feleség, Sophie a látszat fenntartása érdekében jó ideig „homokba dugja a fejét”, mintha fogalma se lenne arról, hogy mi mindent csinál a háta mögött a párja, mígnem – megelégelve a helyzetet – az egyik üzleti útjáról jóval hamarabb ér haza, mint azt a férj gondolná. Ő épp akkor egy kávézóban dolgozó, ott felszedett fiatal nőt, Julie-t próbálja befűzni – nem máshol, mint a pazarul berendezett, legénylakásnak hazudott, de láthatóan két ember lakta luxusvillában.

A díszlet legalább találó

A Kapitány Iván rendezte magyar „átirat” hűen követi a film történéseit, amivel önmagában jót tesz, hiszen a fent vázolt problémákat igencsak hasznos, hogy ezzel az adaptációval (újra) elénk tárja. A hasznosságon túl azonban a produkcióból épp az a fajta „só” hiányzik, amivel a zseniális francia színművészek mindezeket a fent vázolt, s egyébként komolyan veendő problémákat vígjátékként tudták elénk tárni. Az a fajta helyzetkomikumokhoz való alkalmazkodási képesség, illetve az azokban való „fürdőzés”, amely az egész darabot könnyeddé, mégis minőségien szórakoztatóvá varázsolná. Dicséretes viszont a Kovács Yvette Alida tervezte díszlet. A kétszintes lakásbelső remekül tükrözi a házaspár rendkívül jó anyagi helyzetét a szalon méretű gardróbszobával, s a már-már családtagnak számító ódon kakukkos órával.

Minden hamiskás

A magyar produkció Stéphane-ját Szabó Győző alakítja, aki láthatóan mindent megtesz annak érdekében, hogy a játéka ne hasonlítson Jean-Paul Belmondo egykori alakítására. De valahogy ebbéli törekvése annyira leköti, ebbe az igyekezetébe olyannyira beleragad, hogy nem találja meg ennek a képmutató és kókler alaknak a megfelelő kontúrjait.

Sem azt nem hisszük el neki, hogy ő egy dúsgazdag, a fiatal lányok körében még mindig népszerű „szerencselovag”. Sem azt, amikor Julie-t az otthonába felcipelve, a felesége váratlan hazatértével kénytelen átmenni „hazugsággyárosba”, s kitalálni, hogy Julie az ő, eddig a feleségének sem bevallott első házasságából származó lánya. Hiteltelenül dadogja el a kitalációit és inkább kínos, mint nevetséges, ahogy percekig nem tudja kimondani a következő füllentését. Alakítását egyáltalán nem segíti a Julie-t játszó Grisnik Petra sem, akinek a játékából nem érezzük a legfontosabbat: azt, ahogyan ezt a kellemetlen szituációt egy fiatal nőre jellemző vakmerőséggel és furfangossággal a maga előnyére igyekezne fordítani. Ráadásul, mivel a történet szerint huszonhat, nem pedig tizenhat éves, szó szerint nevetségesen fest a kék hajával, a haspólójával, a szakadt farmerjával és az esetlen mozdulataival.

A színészi alakítások közül az egyetlen üdítő színfolt a feleséget alakító Bata Éváé. Végig rendkívül elegáns, decens és a megaláztatása ellenére képes egyfajta „kettős játszmával” irányítani a korántsem egyszerű helyzetet: úgy tesz, mintha bevenné a férje Julie-ról szóló meséjét, közben Julie-t és annak barátnőjét, Marlenét bevonva, titokban szervezkedik a lebuktatásán. Ebben a Stéphane által kínjában többször is hangoztatott „semmi nem az, aminek látszik” – szituációban azonban, amikor Marlene egy idő után Julie anyjának adja ki magát, sajnos a Marlenét alakító Ábel Anita is a komika és a ripacs nagyon szűk határmezsgyéjén mozog. A továbbiakban megjelenő képmutató barátot, Waltert alakító Kerekes Józsefen pedig azt érezzük, hogy csak „hozza a kötelezőt”, amikor a naiv és jóhiszemű középkorú férfit kell megtestesítenie.

A fia, Frederic pedig nem Baronits Gábor gyengesége miatt hiteltelen, hanem amiatt, amit csináltak a karakteréből. A csetlő-botló, „apuci kedvence” okostojás megjelenítése itt túl sok. Sminkből, hajból és esetlenségből is a kevesebb az ő esetében több lett volna.

A poénok sem ülnek

A Bata Éva alakítását kivéve gyenge színészi teljesítmény természetesen rányomja a bélyegét a mondanivalóra is. Mivel sokkal inkább gegek sorozatát, semmint minőségi vígjátékot látunk, például az egyébként remekül kijátszható történetelem, mely szerint Stéphane is, és az „anyát” alakító Marlene is elég alacsony, ehhez képest a „lányuk” igen magasra nőtt, akinek ráadásul a hónaljáig sem érő Frederic kezd el udvarolni, olcsó és hatásvadász eszközzé alacsonyul csupán. Bár Vinkó József fordításából a dramaturg Búss Gábor Olivér igyekezett a 21. századi nyelvezetünkhöz közelíteni a még a ’60-as években keletkezett szöveget, ebből a törekvésből is olyan, a nagypolgári életmódhoz sehogy sem illő, már-már a trágárság határát súroló mondatok születtek, amelyeket például az elegáns feleség biztosan nem mondana ki. Az pedig, hogy a végén ez a kókler Stéphane valamiért megint megússza a feleség részéről egy „ejnye-bejnyével”, már nem a francia film, és nem is a magyar adaptáció hibája. Azzal kapcsolatban egyedül a darab íróját, Jean Poiret-t lehetne számon kérni.

- Gyürky Katalin -