Nem színpadra való ez az Életrevalók

Akt.:
Nem színpadra való ez az Életrevalók
© Fotó: Derencsényi István
Debrecen – Épp a film „sava-borsa” vész el: az egymással való évődés mindig kétesélyes izgalma.

Az irodalmi esteken, moziélményeken, hangversenyeken túl színházi előadások is szerepelnek a Főnix Rendezvényszervező Közhasznú Nonprofit Kft. szervezte Debreceni Tavaszi Fesztivál programjai között. Azt borítékolni lehetett, hogy a nagy sikerű 2011-es francia vígjáték, az igaz történetet feldolgozó Életrevalók magyar, s egyben teátrumi keretek közé álmodott változatára sokan lesznek kíváncsiak. A telt házzal a Kölcsey Központban április 19-én nem is volt baj…

eletrevalok1Fotó: Derencsényi István

Ami több sebből vérzett, az a Játékszín produkciója volt. A magyar alkotók szándékát értem: nyilván egy ilyesfajta világhírű kultfilmnek a színpadi adaptációja rengeteg lehetőséget és – valljuk be őszintén – óriási jegyeladásból származó bevételt ígér, csak hát a lehetőségekkel élni is tudni kéne. A jól ismert, Olivier Nakache és Eric Toledano filmre vitte történetben a negyvenkét éves pezsgőgyári igazgató, Philippe Pozzo di Borgo egy ejtőernyős baleset következtében nyaktól lefelé teljesen megbénul, s ettől kezdve ápolásra szorul. Ezt Horgas Ádám rendezésében gyakorlatilag egy az egyben megkapjuk, csak épp jóval silányabb, tét nélküli, igazi „megúszós” formában. Azok az apró változtatások pedig, amelyeket a rendező a társulattal ezen a szüzsén „elkövetett”, inkább csak tovább rontják az eredeti amúgy is gyenge utánzatát.

Újító ötletek

A Játékszín előadásában a filmbéli ápolóul választott, ott néger Driss „magyar körülmények között” roma lesz, s a nagynénje nevelte srácnak nem a kisöccsét, hanem kishúgát kell megvédenie az élet „farkastörvényeitől”. A szándékot ezzel kapcsolatban is értem: Horgasék nyilván a magyar viszonyokhoz sokkal jobban passzolónak vélték azt, ha a kirekesztettség, a kiszolgáltatottság filmbéli mondanivalóját itt nem egy afroamerikai, hanem egy roma fiú testesíti meg, aki azért kerülhet közel megrokkant munkaadójához, mert az a kerekesszékbe kényszerülése miatt vált a társadalomból kiszorítottá. A „roma” keret működtetéséhez Horgasék mindent bevetnek: a darab zenéje cigányzenei motívumokra épül, a háttérben pedig, a színmű enteriőrjének megteremtése céljából a hátrányos helyzetű gyermekeket felkaroló Igazgyöngy Alapítvány rajzai láthatóak. Csakhogy a gyermekrajzok egyszerűen képtelenek szervülni a színpadon látottakkal, a cigányzenének pedig egy-két gyönyörűen elénekelt dalon túl nincs funkciója. Mégpedig azért, mert sajnos a Drisst alakító Vadász Gáborról nem csak azt nem tudjuk elhinni, hogy roma, de azt sem tudja képviselni, ami a film után szabadon, ám mégiscsak a feladata lenne. Nem tud hiteles lenni annak a svihák, minden hájjal megkent, de alapvetően nagyon jószívű és segítőkész fiatalembernek a bőrében, akit aztán Philippe épp ezen tulajdonságai miatt annyira a szívébe zár, hogy a végén ő lesz a legjobb barátja.

Nem működik

Mindezekből következik, hogy az, ami a filmben annyira megfogja az embert, vagyis az ápoló és az ápolt között zajló „párbaj”, az az egymással való folyamatos „játszmázás”, amelyben végig ott lebeg a szakítás lehetősége, de az életre szóló barátságé is, itt nem működik. Tét nélküli marad az előadás, ugyanis itt nem csak Driss filmbéli sviháksága, könnyed, laza, de megnyerő figurája nem jön ki Vadász játékából, de a Philippe-t játszó, egyébként kiváló színművész, Hirtling István sem tudja a filmbéli Philippe ravasz karakterét hozni. Nem érezzük, hogy egyenrangú partnere lenne ebben a játszmában Drissnek. Sokkal inkább egy tolószékbe kényszerült bábut látunk magunk előtt, aki kénytelen „behódolni” tanulatlan és sokszor „bunkó” ápolójának, ám így épp a film „sava-borsa” vész el: az egymással való évődés mindig kétesélyes, több lehetőséget magában rejtő izgalma.

Egyre csak pakolásznak

Miután abba kénytelen voltam beletörődni, hogy az igazgyöngyös rajzok nem csak az első egy-két jelenet erejéig adják a hátteret, hanem végig ez képezi a hátsó, és sehogy se odaillő díszletet, azt végképp nem értettem, hogy miért a színészek pakolják át egy-egy jelenet után a színpadot. A két órás előadás körülbelül fél órája azzal megy el, hogy a fényt lehúzva, a színpadon sötétséget teremtve a színészek pakolgatnak, tologatnak, mozgatják a székeket és asztalokat, miközben nem történik semmi. Egy forgószínpados megoldással azt gondolom, a 21. században ez már semmilyen problémát nem kéne, hogy jelentsen. A színészek számára ez a plusz feladat egyébként azért is megterhelő lehet, mert Driss és Philippe karakterén kívül itt az összes többi szereplőt egy-két ember, két-háromszoros szereposztásban játssza. A többszörös szerep­osztással nem is volna baj, ha különbségek lennének az egyes alakok megformálásában. De ilyet se sokat látunk. A húg és a lány szerepében Kovács Dézi nagyon egyforma – egyedül akkor figyelünk fel rá, amikor a gyönyörű hangján cigánynótát énekel –, és Szőlőskei Tímea is ugyanolyan „decens” mindegyik karakterében. Egyedül Zsurzs Kati az, aki éreztetni tudja velünk a különbséget, hogy most éppen melyik karakter bőrében is lép elénk.

Fájdalmas konklúzió

Összességében tehát sajnos azt kell mondjam, hogy csak azért, mert valami nagyon jól működik a filmvásznon, és kiváló történet, még nem kéne feltétlenül magyarítani, illetve színpadra állítani. Sem anyagi, sem pedig szakmai megfontolásból. Illetve, ha igen, akkor elnézést, de jobban fel kéne nőni a feladathoz. Annak érdekében, hogy ne egy olcsó utánzatot, hanem az eredetit követő, de mégis új elemekkel gazdagított, izgalmas változatot láthassunk színházi keretek között, amely az alaptörténet rendkívül összetett személyes viszonyaihoz hasonló valamivel nagyon le tudja kötni a figyelmünket. Itt viszont épp ez a valami, ez a plusz hiányzott.

– Gyürky Katalin –