Hierarchikus demokrácia a színházban

Debrecen - „Azt érzem, hogy azt az öt évet, ami a hátunk mögött van, sikeresen teljesítettük.” Interjú Ráckevei Annával, a Jászai-díjas, érdemes és kiváló művésszel, a Csokonai Színház leköszönő igazgatójával.

Amikor 2013-ban Gemza Péter művészeti vezetővel átvették a Csokonai Színház igazgatását, progresszív és reflexív teátrumot ígértek. Most, az ötéves igazgatói ciklus leteltével hogy érzi: ez a kettő összhangban volt-e, vagy esetleg akadtak periódusok, amikor az egyik nagyobb hangsúlyt kapott, mint a másik?

Nyilván nem lehet az évadokat patikamérlegre tenni, tehát volt, amikor elbillent egyik vagy másik oldalra, de ezeket a célokat soha nem tévesztettük szem elől. A progresszivitás jegyében minden évadban fontos volt, hogy legyen olyan új szerző, akit megszólítunk, s akinek esetleg az első színpadi bemutatója van nálunk, ahogyan az például idén Dunajcsik Mátyással és az ő A szemüveges szirénjével történt. De arra is figyeltünk, hogy folyamatosan már befutott, nagy gyakorlattal rendelkező színpadi szövegírókat is befogadjunk, mint amilyen Tasnádi István vagy például Lackfi János, aki már rögtön az első évadban egy nagyszerű mesejátékkal ajándékozott meg bennünket. Tehát nemcsak a DESZKA Fesztivállal vagyunk a kortárs magyar dráma népszerűsítői és segítői, hanem ezekkel a gyakorlati, progresszív lépéseinkkel is, beleértve a reformáció 500. évfordulójára kiírt drámapályázatunkat is. Ami pedig a reflexivitást illeti: mindig igyekeztünk az éppen aktuális eseményekre rezonálni. Nagyon fontosnak érzem, hogy a fiatalok felé is irányuljon ez, ezért például a Jeruzsálem című darabbal, vagy A kékbolygó történetével próbáltunk támpontokat adni a felnövekvő nemzedéknek ebben a kaotikus világban. Az Oszkár és Rózsa Mami című előadásunkkal pedig – együttműködve a helyi hospice-szervezettel – a hospice-tevékenység mikéntjét is igyekeztünk közelebb hozni a nézőkhöz.

Korábban az egyik interjújában így fogalmazott: a színház üzemeltetéséhez szükség van bizonyos hierarchiára, de a jól működő színház alapvetően demokratikus. Sikerült az elmúlt öt év alatt ezt a két, egymással szöges ellentétben álló működési mechanizmust összehangolni? A hierarchia csúcsán lévő vezetőként hogyan látta megvalósíthatónak a társulaton belüli demokráciát?

Bármilyen munkakapcsolatban akkor nyer egy közösség, ha minden tagja tisztában van vele, hogy egy adott pozícióban vagy egy adott szituációban felnőttként kell viselkednie, felnőttként kell megélnie a körülötte történteket. Meggyőződésem, hogy akkor van jó helyzetben egy vezető, ha felelősségteljes emberek veszik körül. S ezekkel a felnőtt emberekkel, ha megvan a kölcsönös bizalom és tisztelet, már könnyebb demokratikus módon együttműködni. Én végig erre törekedtem, s nagyon büszke vagyok arra, hogy a legtöbb kollégám és munkatársam ezt a bizalmat, tiszteletet érezve teljesített, ilyen módon állt a közös munkához.

Ennek ellenére, nyilván óhatatlanul adódtak konfliktusok egy-egy alkotófolyamat során…

Természetesen. Ilyenkor, egy konfliktus esetén a végső döntést nekünk kellett meghoznunk Gemza Péterrel. Ilyen értelemben viszont hierarchikus a rendszer: a döntéseinkért nekünk kellett vállalnunk a felelősséget.

Színidirektorként mit tanult meg önmagáról? Milyen, addig színművészként nem ismert személyiségjegyére ismert rá vezetőként? Volt-e olyan, hogy rácsodálkozott önmagára?

Inkább arra döbbentem rá, hogy milyen nem tudok lenni. Például, ha egy döntéshelyzetben volt három szempont, amit mérlegeltem, Gemza Péternek volt tizenöt. Neki olyanok is eszébe jutottak, amik nekem álmomban sem. Persze, ezt a képességet lehet fejleszteni – hisz mára eljutottam odáig, hogy engem sem három, hanem mondjuk hat szempont foglalkoztat –, de emiatt utólag úgy érzem, hogy olykor elhamarkodottan határoztam. Jóval megfontoltabban, átgondoltabban szükséges dönteni egy olyan pozícióban, ahol ennyi emberért felel az ember. Ezt egy életre megtanultam. Illetve, annak ellenére, hogy türelmesnek látszom, türelmetlenebb voltam bizonyos helyzetekben, mint amit elvártam volna magamtól. Tehát ezek mind olyan képességek, amiket muszáj fejleszteni vezetőként. Az amúgy meglévő empátiámon is nagyon sokat épített ez az öt év.

Ez azért nagyon érdekes szituáció, mert 2013-tól a másik oldalra került. Addig színművészként önnek voltak felettesei, aztán ön lett felettese azoknak a színészeknek, akikkel azonos a hivatása. Ez a „megcserélt helyzet” is lényeges személyiségformáló tényező lehetett.

Így van, s azt is megtapasztaltam, hogy amikor a másik oldalon van az ember, akkor sokkal kevésbé empatikus. A színész elvárná, hogy a direktora csak rá figyeljen, miközben az illetőnek még másik harmincra is gondolnia kell.

Az öt év alatt melyik volt az az előadás, amelyet valamiért a legjobbnak, a legmeghatározóbbnak gondol?

Nem akarok igaztalan lenni, ezért hadd válasszam ketté a válaszomat. Ha racionálisan szemlélem, számomra az első évad elején színre vitt Novemberi éj volt a legrelevánsabb, mert bár sajnos nem kapott nagy visszhangot, de rendkívül bonyolult, nehéz darab volt, gyönyörű gondolatvezetéssel, dramaturgi munkával és lenyűgöző látványvilággal. Ha pedig a szívemre hallgatok, egyértelműen az idei, Ilja Bocsarnikovsz rendezte Három nővér áll hozzám a legközelebb. Mert nyilván sok Három nővér-előadást láttunk már eddig, de ez annyira költői és magával ragadó, a szöveg, illetve a szereplők olyan új dimenzióit megnyitó adaptáció volt, amiket eddig nem is gondoltam, nem is éreztem meg ebben a darabban. Ráadásul fantasztikus pillanatok, gesztusok, megoldások születtek a kollégáktól a színpadon, amelyekre sokáig fogok emlékezni, és úgy hiszem, ők is évekig töltekezhetnek belőle.

Miközben – úgy vélem, ez is nagyon fontos – Ilja Bocsarnikovsz rendezésére a közönség is rendkívüli módon képes volt rezonálni. Melyik volt az a darab az öt év alatt, amelyiket ön a legjobban szerette játszani?

Egyértelműen a Macskajáték, ami most erre az utolsó évadra maradt, mert ezalatt a periódus alatt én nem magamat, hanem a kollégáimat igyekeztem helyzetbe hozni. Illetve, nagyon szerettem a Tüzet viszekben is játszani. A Macskajátékot egyébként azért is éreztem nagyon fontos munkának, mert Szabó K. István személyében olyan rendező érkezett hozzánk, aki alkotás közben nagyon tudja képviselni azt a bizonyos fent említett hierarchikus demokráciát. Olyan észrevétlenül, kedvesen terelgeti a színészeket, s annyira empatikus, amennyire egy jó vezetőnek lennie kell. Közben jó ízléssel tesz körénk egy rendkívül izgalmas világot, amelyben mindenki érzi, hogy hol a helye. Bár Macskajátékot is elég sokat láttunk már, de Szabó K. István képes volt általánossá tenni, elemelni az adott drámai szituációkat. Az adaptációjából jóval többet megtudtunk az emberek működési mechanizmusairól, mint amiről egy, az élet alkonyán megélt „szimpla” szerelmi történet szólhat.

A Szabó K. Istvánnal való gyümölcsöző együttműködéshez nyilván az is sokat hozzátett, hogy ő volt az, aki önnek a Júlia című monodrámát megrendezte.

Igen, a közöttünk a Júlia kapcsán már meglévő kölcsönös bizalmat nyilván átsugároztuk a Macskajáték próbafolyamata során a többi kollégára is. Ami azért fontos, mert egy új rendező jövetelekor nagyon könnyen bizalmatlanná válhatnak a színészek. De mivel látták rajtunk Istvánnal, hogy mennyire jól együtt tudunk működni, nagyon hamar „megszavazták” neki a bizalmat.

Mire, esetleg milyen beinduló folyamatokra a legbüszkébb?

Azt érzem, hogy azt az öt évet, ami a hátunk mögött van, sikeresen teljesítettük. Akár azokat a célokat nézem, amiket mi ketten, Gemza Péter művészeti vezetővel tűztünk ki magunk elé, akár azokat, amiket a színház mint nemzeti státusú intézmény kellett, hogy elérjen. Nagyon büszke vagyok arra, hogy egy olyan erős ifjúsági programot építettünk fel, mint amilyen a Csokonai Ifjúsági Program, s nagyon örülök, hogy az operáinkkal évről évre óriási sikereket érünk el.

Igen, most épp a Norma című előadás aratott hihetetlen sikert a Primavera Fesztiválon.

Így van. De nagyon büszke vagyok arra is, hogy többedszerre kaptunk idén meghívást a POSZT-ra. Ez azt igazolja vissza, hogy magas szintű művészi munka folyik a színházban. Nemcsak a POSZT-on vagyunk jelen, hanem például ebben az évadban – mint magyarországi társulat, elsőként – a Brassói Dramaturgiai Fesztiválon is kiválóan szerepeltünk, ahol Kubik Anna díjat is nyert. A DESZKA Fesztiválunkon évről évre egyre erősebbé vált a GörDESZKA-program, tehát a gyermekelőadások szekciója, s mindinkább intenzívebbé vált, válik a Dramaturgok Céhével való együttműködésünk. Új fesztivált is útjára indítottunk, a MagdaFeszt-et. Mindeközben a nézők szeretetét sem veszítettük el: a jegyeladásaink azt igazolják, hogy Debrecenben egyre többen érzik azt, hogy nem kell Bécsbe menniük egy jó operáért. Mindezek mellett arra a társulatépítő munkára is büszkék lehetünk, ami nélkülözhetetlen egy színház életében, s hogy ez mennyire tartalmas, azt gondolom, az előadásaink minősége mutatja. Elég, ha csak a legutolsó bemutatónkra, a Sardar Tagirovsky rendezte Idiótára gondolunk. Büszkeségeink sorából semmiképp sem hagyhatom ki a színház százötven éves fennállását ünneplő teljes évadunkat, amely évfordulót a Magyar Művészeti Akadémia-konferenciától kezdve Vámos tanár úr emléktáblájának felavatásán át a volt és innen elszármazott kollégák találkozásáig mindennel igyekeztünk megünnepelni.

Hál’ istennek, marad Debrecenben, tanácsadóként és színművészként egyaránt. Lehet már tudni, hogy milyen előadásokban láthatja a jövő évadban önt a közönség?

Mivel még nem volt meg az évadhirdetés, egyelőre csak annyit mondhatok, hogy két darabban biztosan lesz szerepem.

Végezetül, személyesebb vizekre szeretnék evezni a kérdésemmel. Ennek az évadnak az utolsó előadásában, a Sardar Tagirovsky rendezte Idiótában a lányát, Horváth Juliannát is láthattuk játszani. Kérem, meséljen arról, hogy hogyan működik az az anya-lánya kapcsolat, ahol most már, mivel idő közben a lánya színésszé vált, színművész-színművész viszonyról is beszélhetünk? Igényli-e a lánya, hogy jó értelemben „beleszóljon” egy-egy darabja kapcsán a szakmai munkájába, illetve kikéri-e a véleményét egy-egy szerepmegformálása kapcsán?

Úgy érzem, hogy ezt a színésznő-színésznő viszonyt egyértelműen a lányom irányítja. Annyira vagyok benne, amennyire ő azt engedi. Természetesen nagyon kíváncsi a véleményemre, de csak utólag. Próbafolyamat közben nem kér, nem akar tőlem tanácsot. Utólag szoktunk megbeszélni olyan dolgokat, amiket ő fontosnak tart, de nem akarja, hogy befolyásoljam őt.

- Gyürky Katalin -