Városvita: Tesznek ránk...

Megmosolyogtató látványt nyújt Mátészalka lakosságának egy része, akik nap mint nap 7 és 8 óra közötti időben a Kölcsey Ferenc utcában közlekedik. Megmondom miért! Majd minden nap ezen a szakaszon haladok a munkahelyem felé, velem szemben általában ugyanazokkal az emberekkel találkozva, iskolába igyekvő diákokkal, a munkahelyük felé siető fázós, didergőkkel.

A közös bennünk, hogy minden útba eső fánál felpislantunk a magasba, az ágak közé szúrva tekintetünket. A következőnél megint, a harmadiknál, negyediknél ugyancsak, lesve a fák ágai között gubbasztó, vagy ébredező, tollászkodó fekete tollgombolyagokat – nevezhetjük varjaknak, vagy ahogy én gyermekkoromban sokszor hallottam csókáknak – aztán gyorsan vagy balra vagy jobbra kerülünk kacsázva, szinte ösztönösen nyakunkba rántva a fejünket, mosolyogva egymásra, kérdőn: na te megúsztad?

Taps a madaraknak

A látvány mosolyra fakaszt, mert az a sok ember düllöngőzve, jobbra-balra kitérve, hullámozva tör rendíthetetlenül végcélja felé, remélve, hogy nem pottyantják le azok a fránya madarak, vagy  már ők  is?

Van, aki összecsapja tenyerét, pillanatokra felrebbentve ezzel a több tucat fekete pamacsot, de ez sem jó, mert csak a járdára, az úttest kövére sercenve csattanó végterméket látja-hallja maga körül a delikvens, és reménye sincs arra, hogy saját maga dönthessen arról, hogy most, vagy később pottyantsák le… a madarak!

Ne tapsoljunk tehát, láttassuk magunkat inkább „ittasan" elhajlónak, és adjuk meg magunknak az esélyt, mi döntöttünk, elkerüljük vagy „büszkén" vállaljuk a pottyantás következményeit.

Ennyi a sztori, nincs happy end, hacsak az nem, hogy mindenki tegye a dolgát, az is, aki pottyant, az is, aki megpróbálja testével felfogni vagy elkerülni. Hogy a végén ki a jobb, azt a pettyes és petty nélküliek aránya dönti majd el.