Kepes András: "minden kultúra a saját válságával küzd"

Debrecen - Azért kellene tudni eltartani független lapokat, mert a társadalomnak szüksége van a kontrollra. Miként egy kormánynak, és a politikának is, különben elhülyül. Ahogy reflexió híján a hétköznapi ember is elbutul, aki pedig buta, az önreflexióval sem bír – fejtette ki Kepes András a Naplónak. Interjúnkban elmondja, mit gondol a plakátkampányról és a kultúrák válságáról.

Kepes András szerint a népvándorlásokat az ellentétek szításával nem lehet megállítani, és vagy megtanuljuk megérteni egymás mozgatórugóit, vagy elpusztulunk. Az egyik leg­elismertebb, legkedveltebb televízióst új könyve, a Világkép dedikálásán kérdeztük a Libriben.

Véletlen, hogy a Világkép most, az európai migrációs válság időszakában született meg?

Kepes András: Tíz évvel ezelőtt egy kiadó a Világfalu című tévés sorozatom megírására kért fel, de – noha megtisztelő volt az érdeklődés – nem izgatott fel a feladat. Időközben írtam egy dokumentumregényt, egy regényt és leforgattam egy 12 részes dokumentumfilm sorozatot. Végül két évvel ezelőtt azt mondtam, jó, az életem nagyrészét kisgyerekkorom óta különböző kultúrákban töltöttem, Libanontól Argentínáig, munkám során is rengeteg helyen megfordultam, régóta izgatott, mit tanultam más értékrendekből, más hitekből, az életünkre adott másféle válaszokból, és talán érdemes lenne végig­gondolnom, hogy ezek az ismeretek miként alakították a gondolkodásomat. Amikor a migrációs válság beütött, már benne voltam az írásban, de az eseményeket és az emberi reakciókat nézve azonnal láttam, hogy ez nem az a könyv lesz, mint amit eredetileg elterveztem. A világ már nem arról szól, hogy milyen érdekes, hogy az amazonaszi esőerdőben még ágyékkötőben járnak a bennszülöttek és sült majmot esznek, hanem a jövőnket fogja meghatározni, hogy képesek lesznek-e szót érteni egymással a különböző hitek és kultúrák. Darabokra tört a régi világképünk, nem működnek a régi klisék, a világot – hétköznapi életünkig bezárólag – újra össze kell raknunk a fejünkben. Erről szól az új könyvem.

Mit szólt a népszavazási plakátkampányhoz?

Kepes András: Természetesnek tartom, hogy a menekültáradat láttán az emberek szorongani kezdenek; féltik a kultúrájukat, a családjukat, a munkájukat, a hazájukat. Én is így vagyok ezzel. A könyvemben is írok arról, mi az oka annak, hogy egy ilyen kritikus helyzet egyesekből együttérzést, másokból inkább gyűlöletet vált ki. Az is természetes, hogy minden ország védi a határait, és törvényekkel szabályozza a bevándorlást. De a világot nem lehet megállítani, miközben rajtunk múlik, merre fordul. Az emberek félelmére rájátszani tisztességtelen, veszélyes és értelmetlen, mert nem visz közelebb a megoldáshoz. Én úgy látom, ha nem akarunk világháborút, a megértésre, a helyzet higgadt elemzésére kell törekednünk, bármily nehéz is. Gondoljunk bele, 2011 és 2013 között Szíriában az aszály következtében elpusztult a háziállat állomány 80 százaléka, a vízhiány, az élelmiszerárak drasztikus emelkedése csupán az utolsó csepp volt a pohárban, ami elindította az „arab tavaszt”, aminek – ezt ne felejtsük el – a nagyhatalmak politikai manipulációi ágyaztak meg. Kíváncsi lennék, ha valaki átélné mindezt a borzalmat, ráadásul a pusztító háborút, az Iszlám Állam rémtetteit, a kilátástalanságot, és féltené a családja jövőjét, milyen más megoldást választana, mint a menekülést? És vajon mit szólna ahhoz, ha nem fogadnák együttérzéssel? De ha azokra tekintünk, aki nem háborús területekről, hanem a nyomor elől vágtak neki az útnak, Afganisztánból, Pakisztánból, akkor meg gondoljunk arra az 59 millió európai kivándorlóra, köztük hárommillió honfitársunkra, akik a 19. század második és a 20. század első felében kevésbé nyomorúságos körülmények közül vándoroltak ki a tengeren túlra egy jobb jövő reményében. Az emberiség történelme népvándorlások története is. Az ellenségeik, a katasztrófák elől menekülő, elkeseredett tömegeket kerítéssel, gyűlölködéssel még sosem sikerült megállítani.

Fotó: Derencsényi István

Mennyit számít az, ha egy problémát csak a televízióból ismerünk vagy személyes közünk, élményünk van róla?

Kepes András: Nekem megadatott az, ami keveseknek, hogy sokféle kultúrában éltem, sokfelé jártam, más perspektívából nézem a dolgokat, mint akik nem voltak ilyen szerencsések. Ez nem jogosít fel engem az okoskodásra, nem is teszem, de ha figyelmesen körülnézünk akárcsak a saját városunkban, láthatjuk, hogy kollégánknak görög, német vagy szláv neve van, a kórházban esetleg kedves etióp orvos vizsgál bennünket, a sarkon jóban vagyunk az arab gíroszossal, szívesen megyünk india, kínai vagy thai vendéglőbe, a gyerekünknek vietnami és afrikai származású barátai vannak, világzenét hallgatunk, több nemzet filmjén szórakozunk, és mindezt természetesnek tartjuk. Látjuk, hogy ettől csak gazdagodott a kultúránk. Számos hazánkba költözött embert ismerek, köztük azokat, akik a Világfalu forgatása idején elvittek saját egykori hazájukba – indiai üzletembert, perui történészt, mongol állatorvost, marokkói zenészt – akik közben állampolgárok lettek, és március 15-én kitűzik a kokárdát. És most félnek, hogy lemigránsozzák őket abban az országban, amit eddig a vendégszeretete és a kultúrája miatt tiszteltek. Szégyellem magam honfitársaim helyett is. Hosszú távon nem látok más megoldást, mint világméretekben rendezni közös dolgainkat.

Nemrég úgy nyilatkozott, „minden kultúra a saját válságával küzd”. Hogy érti ezt?

Kepes András: Szemben azokkal az elméletekkel, amelyek azt vallják, hogy a civilizációk, az iszlám és a kereszténység csatája zajlik, én úgy látom, hogy minden kultúra a saját válságával küzd, és ezt vetíti ki agresszív módon a többiekre. Egyrészt nincsenek már egységes civilizációk. Hiszen miként lehetne egységesnek nevezni az 1,6 milliárd hívőt számláló, a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig terjedő, számtalan nyelv, etnikum, történelmi háttér által meghatározott, szunnita és a siíta ágakra, valamint kétszáz, kisebb-nagyobb egymással háborúzó szektára bomlott iszlámot, amelynek egyébként is csak kicsiny töredéke radikális. Miként lehetne egységes civilizációnak nevezni a kelet- és nyugat-európai, észak- és dél-amerikai, afrikai és ázsiai keresztény hívőket, köztük a katolikusokat, akik saját pápájukkal is vitában állnak? És ugyanez érvényes a többi, önmagával viaskodó hitvilágra és kultúrára is. Az úgynevezett nyugati világban – amely eredetileg a szolidaritásra, a nyitottságra, a bizalomra, az emberi jogokra épült – a spiritualitás helyét lassanként átveszi a képmutató ájtatosság, eltűnt a tények, a szerződések tisztelete, az erkölcsi értékrendet a jogi csűrés-csavarás, a politikát a hatalmi technikák helyettesítik, botladoznak az emberi kapcsolatok. A tradicionális kultúrákban nincs külön jog és morál. Nem is értik, miről beszélünk, amikor elvárjuk a kultúránk iránti tiszteletet.

Hogyan fogunk kikeveredni abból a csapdahelyzetből, hogy az európai elit, nevezzük akár „Brüsszelnek”, morális, elvi síkon próbálja kezelni a migránskérdést, ám ez a szándék eleve szétporlad a társadalmakon? Egyúttal a szélsőséges erőknek kedvez.

Kepes András: Ez egy borzasztóan nehéz kérdés. Magam is azt vallom, hogy minden országnak joga és kötelessége megvédeni a saját értékrendjét, határait, kultúráját. Viszont a klasszikus európai értékrend feladása az én szememben maga az öngyilkosság. Csak ez adhat számunkra viszonyítási pontokat és önbecsülést. Számtalan példát láthatunk a világban, ahol az integrációt nem keverik össze az asszimilációval. És mindez működik. Kevés konzervatívabb állam van a britnél. De Londonban mindenki tudomásul veszi, hogy mondjuk a taxisofőr pakisztáni, a ruhatisztító kínai, a villanyszerelő lengyel, a boltos arab, az orvos magyar, mi több, a londoni polgárok iszlámhitű főpolgármestert választottak. Ezek az emberek integrálódtak, vagyis beépültek a társadalomba, miközben nem asszimilálódtak, vagyis megtartották a saját kultúrájukat. És ez nem ment a brit kultúra rovására. Persze ez sem ment konfliktusok és türelem nélkül.

Működőképes ez? Már Angela Merkel német kancellár is megállapította, hogy a „multikulti megbukott”. Az európai iszlám közösségeknek már az integrálódásával is hatalmas problémák vannak.

Kepes András: Nem tudom mire gondolhatott a kancellár, ha valóban ezt mondta. Berlin Kreuzberg negyede egykor az iszlám hitű török vendégmunkások gettója volt. Ma is sokan élnek ott közülük, miközben német és más európai fiatalok költöztek be, a városrész művésznegyeddé vált, jó hangulatú kocsmákkal, egymásra nyitott emberekkel. Egyáltalán nem hiszem, hogy a „multikulti” meg tud bukni. Ez a fogalom ugyanis az egész mai világot áthatja a világgazdaságtól, a tömegkultúrán, a divatvilágon, a sporton és az interneten át a munkaerő-vándorlásig. Akár akarjuk, akár nem integrálódnunk kell a világban, de nem asszimilálódni. Meg kell őrizni a saját kultúránkat és értékeinket. Vagy képesek vagyunk ezzel megbarátkozni, és megtanulunk együtt élni, vagy lehúzhatjuk a rolót; az emberiség elpusztul. Az a tapasztalat, hogy a legnyitottabb társadalmak lettek a legfejlettebbek: az Egyesült Államok, Németország, Nagy-Britannia, Franciaország, Kanada, Ausztrália, Brazília – mind gazdagabbá váltak ezáltal. Előbb-utóbb a jómódú államok kénytelenek lesznek ráébredni, hogy nem kizsákmányolni, hanem segíteniük kell a feltörekvő országokat, hogy azok a tömegek a saját kulturális környezetükben boldoguljanak, és ne jusson eszükbe családostul nyakukba venni a világot, mert ezzel ők is, mi is jobban járunk.

- Ratalics László -

Kritika nélkül a hatalom és magunk is elhülyülünk

Kepes Andrástól azt is megkérdeztük, hogy mit szól a Népszabadság megszüntetéséhez. – Akkor hiszem el, hogy ez alapvetően gazdasági kérdés, ha felfüggesztik a Magyar Televízió számos csatornáját, amelyek 80 milliárdos állami támogatással együtt nézhetetlenek. Ha megmutatják, hogy miként válik megtérülővé a Magyar Idők és az összes többi kormánymédia az állami hirdetések nélkül. Vagy a TV2, amelyik a sokmilliárdos „belepakolt” állami hitellel együtt fuldoklik a tehetségtelenségében. Nem voltam a Népszabadság olvasója, de a bulvárt leszámítva mégiscsak a legnagyobb példányszámú országos napilap volt. Ha a Népszabadság nem tudott megélni az előfizetői és reklámbevételéből, akkor a többi hogyan tudna?! – tette fel a költői kérdést.

– A gazdasági cenzúra ugyanolyan erős, mint a politikai. Akkor különösen nagy a baj, ha a kettő összefonódik. De ez nem magyar sajátosság, csak nálunk kíméletlenebbül, ha úgy tetszik, arcátlanabbul csinálják. Nyugatabbra viszont létezik az az erős polgári réteg, amelyik eltartja a független napilapokat – folytatta, hangsúlyozva: az ő médiaideálja a pártoktól, politikai csoportosulásoktól egyforma távolságot tartó, a mindenkori hatalommal szemben kritikus és tisztességes sajtó. Amiről persze tudja, hogy nagyon nehéz megvalósítani, hiszen mindenkinek van valamiféle értékrendje.

– Ami nálunk zajlik, az olyan, mint egy bokszmeccs: a piros és a zöld sarok is azt üvölti a saját versenyzőjének, hogy üsd ki, üsd ki. Ebből vajon létrejöhet kulturált közösség?

– Azért kellene tudni eltartani független lapokat, mert a társadalomnak szüksége van a kontrollra. Miként egy kormánynak, és a politikának is, különben elhülyül. Ahogy ref­lexió híján a hétköznapi ember is elbutul, aki pedig buta, az önreflexióval sem bír. Ebben a folyamatban az ellenzék is felelős, hiszen nem kell automatikusan, zsigerből elutasítani mindent, amit a kormány tesz, azt is ami megfontolandó, elfogadható. Egy társadalom szellemi szegénysége az, amikor nem konszenzus alapján akarja megoldani a problémáit, hanem erőből. És ez minden félre igaz.

Névjegy

András újságíró, író, egyetemi tanár

• 1948. október 11-én született Budapesten

• általános és középiskolai tanulmányait három földrészen, három nyelven, kilenc iskolában végezte, Budapesten, Bejrútban (Libanon) és Buenos Airesben (Argentína)

• legismertebb rádiós-televíziós munkái: Láttuk, hallottuk (Magyar Rádió 1977-80), Gondolatjel (Magyar Rádió 1978-80), Stúdió (MTV 1980-89), Apropó (MTV 1991-98), Desszert (MTV 1994-98; RTL-Klub, 2005), Oázis (MTV, 2000-2001), Kepes, (TV2, 1998), Világfalu (RTL-Klub, 2005-2006), Különös történetek (M1, 2008-2009)

• fontosabb művei: Szerencsés útjaim (1986), Kepes Krónika – beszélgetések (1999), Kepes Krónika – történetek (2000), Matt a férfiaknak (2008), Tövispuszta (2011), Világkép (2016)

• a Budapesti Metropolitan Egyetem professzora.

• főbb kitüntetései: Táncsics-díj (1992), Pulitzer-emlékdíj (1994), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1998), Prima díj (2011)