Fel kellett nőni a felhőtlen őszinteséghez: a Blahalouisiana énekesnőjével beszélgettünk

Debrecen - Légy magad! Légy jól! – erre ösztönöz mindenkit a Blahalouisiana, s ezért a hattagú beat-rock, pop-soul zenekar a koncertjein mindent meg is tesz. A dalok magukkal sodornak, épp úgy, ahogyan a frontember Schoblocher Barbara lelkesedése, stílusa. Mosolyogni kell, ha ránézel, ha meghallod. Nehéz elhinni, hogy őt pedig az inspirálja, ha a „megszokással versenyt botlásban”, olykor mégis elesik.

Tudható, hogy a székesfehérvári Kodolányi János Főiskola jazz tanszékén találkoztatok. Mi történt a megalakulás és a nagyszínpadi meghívások között. Hogyan alakultak az első fellépések?

Schoblocher Barbara: Sok kapcsolata volt a fiúknak, mivel a Jacked nevű zenekar már nagylemez formáció volt, amikor kiszállt az énekes. A felbomlás után néhány hónappal találkoztak velem, s alakult meg a Blahalouisiana. Ezeket az ismeretségeket használtuk és Schram Dávid, az első producerünk is sokat segített. Bár az első évben csak dalokat írtunk.

Ezek szerint a kezdetektől komolyan vettétek a zenekart. Közönség elé állásra, és saját dalanyagra gyúrtatok.

Schoblocher Barbara: Igen. Feldolgozásokat nem akartunk játszani. Arról volt szó, hogy építsünk fel egy produkciót a nulláról. Először a fehérvári pláza előtti téren játszottunk együtt pár számot, az első hivatalos fellépésünk pedig egy helyi kocsmában volt.

A Quimby előzenekaraként megélt turnét a jelen sikerig vezető út fontos állomásaként emlegeted. Hogyan találkoztatok? Milyen maradandó élményeid vannak ebből az időszakból?

Schoblocher Barbara: Velük először Esztergomban játszottunk négy éve. Majd indultunk velük egy pályázaton, ami arról szólt, hogy kis zenekarok mehettek el egy miniturnéra egy-egy népszerű együttessel. Rettenetesen profik, rengeteget tanultunk tőlük: a háttérmunkát; ahogyan a színpadon állnak, ahogyan megszólalnak, amilyenek a dalaik. Emberileg ugyancsak motiváltak minket, barátilag sokat kaptunk tőlük, azóta is jóban vagyunk. Az öt állomáson mindannyiszor meglepő élmény volt, hogy mennyire jól fogadott a minket a Quimby közönsége. Ezeket a fellépéseket színháztermekben, művelődési házakban rendezték meg, a nézők egy része korábban érkezett, sok új hallgatót szereztünk ebben az időszakban.

Gyakran hangoztatod, mennyire értékeled, hogy a korosztályotok zenészei összetartanak, nem bírálják, építő szándékkal kritizálják egymást. Van a látókörötökben fiatal zenekar, amelyet szívesen támogatnátok, ajánlanátok a figyelmünkbe?

Schoblocher Barbara: Nagyon szeretjük a The Bluebay Foxes-t, hozzájuk testvéri és baráti szálak is kötnek, próbáljuk motiválni őket egy új dal elkészítésére. Több fiatal együttest kedvelünk, például a Felső Tízezer zenekart, bár velük még nem volt szerencsénk játszani.

Hogyan alkottok?

Schoblocher Barbara: Jancsó Gábor basszusgitáros megírja a dalvázat és az angol szöveget, ezt megmutatja nekem, összerakjuk, hogy el tudjuk vinni a többieknek a próbaterembe, majd ott közösen meghangszereljük. A magyar számoknál a szövegeket Szajkó Gábor Szaja, a szólógitárosunk írja. Ezeket elküldi Jancsónak, aztán ugyanaz a folyamat.

A magyar számok versesek, a szó szoros értelmében nem értelmezhetők, inkább impulzusszövegek. A kommentelő rajongók a Kispál nótáihoz hasonlítják. Megbeszélitek, hogy mi mit jelent, mit akartok kifejezni vele vagy hagyjátok, hogy mindenkiben dolgozzon a maga módján?

Schoblocher Barbara: Ez nagy elismerés. Valóban ezek inkább hangulatfestő szókapcsolatok, képek és ellenpontozásaik, érzéseket ábrázolnak. Szaja el szokta mondani, hogy miért született a fejében ez a szöveg, neki miből táplálkozik. Én úgy vagyok vele, hogy elolvasom, párosul hozzá valamilyen érzés, és ezzel magamra formálom. Sokszor összeollózunk több versből egy szöveget, ami a végén mégis egy teljes képpé, érzéssé alakul, s ebben már mindannyian benne vagyunk. Az új lemezen már lesz olyan szám, amely egy koherens történetet mond el.

Azt nyilatkoztad, hogy kezdetben nehezen találtad a helyed a színpad elején két szám között. Manapság nyoma sincs feszengésnek. Mi segített a leküzdésben?

Schoblocher Barbara: Kiss Tibivel az említett esztergomi Quimby-koncerten beszélgettünk arról, hogy milyen frontembernek lenni, hogyan kell kommunikálni a közönséggel. És ekkor mondta, hogy az emberek akik eljönnek a koncertre, nem rám kíváncsiak, valójában magukkal akarnak találkozni. Azóta eltelt pár év, sokszor tapasztaltam, hogy tényleg így van, és csak az működik, ha nyugodtan magam adom. A közönség a lényeg, nem én. Ha én a koncertek közbeni felhőtlen szabadságot át tudom adni azzal, hogy én úgy érzem magam, akkor ők is elengedik magukat.

A zenétek sodró, számaitok első hallgatásra élvezhetőek, a koncerteteken az is ott ragad, aki korábban nem ismert titeket. A feel good-dalok mégis hozzák a kérdést: kitarthat-e ez inspirációként ez hosszú évekig, pláne olyan eredeti módon, ahogyan most csináljátok?

Schoblocher Barbara: Nem tudom. A következő lemezig nézek előre, arra koncentrálunk, azon dolgozunk. Ahogyan felnövünk, idősödünk, úgy változunk, s biztosan majd a dalok is. Arról sincs fogalmam jelenleg, hogy a következő utáni lemezre mi kerül. Mindig történik valami, amiből lehet táplálkozni.

Olyan mottót választ magának az ember, ami jellemzi őt vagy amilyenné válni szeretne. A tiéd ez: Azért szép a madár, mert ha letörik alatta az ág, nem leesik, hanem még magasabbra száll.

Schoblocher Barbara: Egy barátnőm nagymamája mondta el egyszer ezt ilyen szépen, és én azonosulni tudok ezzel az életfilozófiával. Én azt vallom, hogy nem akkor boldog az ember, amikor minden tökéletes, hanem, amikor remény van egy jobbra. Ez motivál engem a fejlődésre, és optimistává tesz. Mindenki életében vannak mélypontok. Egy folyamatos boldog időszak után egy kisebb rossz is mélyebben tud érinteni, s csak innen lehet igazán feljönni, így működik az egyensúly. Engem kifejezetten inspirál, amikor kicsit szomorkásabb hangulatban vagyok, vagy csak melankolikusan ülök otthon egyedül.

A zenekarnak kellett már kirángatni magát efféle mélypontról?

Schoblocher Barbara: Nemrég lett vége egy ilyen időszaknak. Elkezdett komollyá válni a zenekar. Nagyot fejlődtünk közönség- és koncertszámban. Ehhez fel kellett nőnünk, csapatszinten és egyénenként is. Mindenkinek vannak saját problémái, de ezeket nem szabad belevinni a próbákba. Munkává vált a zenélés, ami – még ha a világ legjobb munkája is, – sokkal több energiát igényel, s ez frusztrációt okozott. Ez olyan, mint egy házasság. Nem mondtunk ki dolgokat és mindenki csak egy picit másképp gondolta, hogy mit hogyan kellene csinálni, ebből nagyon sok fezsültség adódott. Az egyik ilyen kérdés volt, hogy le kell-e tennünk a voksot az angol vagy a magyar számok mellett. Aztán úgy döntöttünk, hogy a nemrég kiadott lemezen fele-fele arányban lesznek, ez sok mindent feloldott.

Nagyon szimpatikusan kommunikálsz a közönséggel, gyakorta bírod interaktivitásra, közös játékra a hallgatóságod. Ha képzeletben kitágulhatna egy ilyen alkalom és egy valamire megkérhetnél minden embert, mi lenne az?

Schoblocher Barbara: Legyenek önmaguk.

Impozáns fellépőkörbe érkeztek a pénteken az Egyetem Tér színpadra. Milyen benyomásaitok vannak a Campusról?

Schoblocher Barbara: A gitárosunk régóta minden évben itt bulizik. Imádja és folyton ajánlja nekünk, örülünk, hogy végre eljutunk. Nagyon jó hangulatú fesztiválkoncertet fogunk adni.

- Megyesi-Horváth Borbála -

Az együttesről

Tagok:

Albumok:

[related-post post_id="3555839"]