Igazi úttörő volt, aki világklasszisoktól tanulhatott

Kirakattervezőként kezdte, tulajdonképpen a multiknak köszönheti a magyar futsal, hogy lett egy Kozma Mihálya.

Kozma Mihály továbbra is aktív életet él

Forrás: Molnár Péter

Ugyan a közelmúltban átadta a Magyar Labdarúgó-szövetségnél betöltött futsal szakágvezetői pozícióját Turzó Józsefnek, mégis túlzás lenne azt kijelenteni, hogy visszavonult Kozma Mihály.

Játékosként kezdte, majd edző, szövetségi kapitány, szakágvezető lett belőle. Számtalan szép siker fűződik a nevéhez, sok tehetséget köszönhet neki a magyar sport. Azonban úgy akart kiszállni, hogy a tekintélye megmaradjon.

Egy korszak lezárult, hiszen a hazai futsal megkerülhetetlen alakja háttérbe vonult, azonban így is akad bőven tennivalója Kozma Mihálynak. A DSI-nél továbbra is szakmai igazgatóként tevékenykedik, előadásokat tart, és könyveket ír.

Bátrak voltak, belevágtak

– Szinte napra pontosan 26 éve kerültem be a Magyar Labdarúgó-szövetségbe, 1997. május elsején neveztek ki a magyar futsalválogatott mellé pályaedzőnek. Rögtön a legendás ferencvárosi játékossal és edzővel, Mucha Józseffel dolgozhattam együtt, akitől nagyon sok mindent tanultam. A vidéki játékosokat én jobban ismertem, mint ő, és segítenem kellett abban, hogy a legjobbakat gyorsan ki tudjuk válogatni, mert akkor éppen egy korosztályváltás időszakában volt a nemzeti gárda. Négy és fél évet dolgoztam vele, aztán ő elment a Ferencvároshoz, vezetőedzőnek a nagypályára, én pedig maradtam a futsalban, és megbízott szövetségi kapitány lettem egy évig. Utána Józsi visszajött, és újabb egy esztendőn át együtt dolgoztunk. Ez az igazi hőskor volt, az úttörőkor, hogy így mondjam.

Ahogy Ady Endre írta A tűz csiholója című verésben, „Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek.” Mindenbe belevágtunk, el kellett fogadtatni magát a futsalt, el kellett fogadtatni magunkat mindenkivel. Ennek a bátorságnak volt az eredménye például, hogy elindítottam az első edzőképzés Magyarországon, és megírtam az első szakkönyvet hazánkban. Miután 2003. január elsejével kineveztek szövetségi kapitánynak, kijuttattam ki először Európa-bajnokságra a magyar válogatottat. Bejártam a fél világot, 220 meccsem van a nemzeti kispadon. A világkupán sikerült negyedik helyen végeznünk, a legjobb tíz között jegyezték Magyarországot a világranglistán. Igaz, hogy jóval kevesebb csapat is játszott még akkor, meg más világ volt, de hát ne becsüljük le a múltat, éljünk inkább belőle.

Két Európa-bajnokságon szerepeltem a magyar válogatottal, majd 2010-ben a szövetségi kapitány pozíciómat futsal szakágvezetőire cseréltem. Most ez a szakasz is lezárult, már benne vagyok a korban, nem hiányzik az idegeskedés. Edzősködni sem szeretnék már, mert jó az a szakma, de nekem mindig vagy bajnokcsapatot kellett csinálnom, vagy a kieséstől megmentenem egy gárdát. A válogatottnál meg gyakorlatilag minden meccs búcsúmeccs, nem hiányzik a stressz – részletezte Kozma Mihály, aki arra is kitért, hogy nyugodt szívvel adta át a stafétát Turzó Józsefnek, hiszen régóta ismeri, és tudja, jó munkát fog végezni.

Kozma Mihály, futsal, Debrecen — Kozma Mihály
Forrás: Molnár Péter

– Játékosom volt még a Berettyóújfaluban, utána pályaedzőm a Huszároknál, majd együtt tanítottunk az edzőképzésen. Ismerem az elképzeléseit, a maximalizmusát, jó kezekben lesz a szakág. A konfliktusokat, amelyek mindig vannak, egy fiatalabb ember már jobban fel tudja vállalni, és talán nagyobb energiával végig tudja vinni. Éppen ezért nem is esett nehezemre a döntés. Egy jó játékos soha nem akar visszavonulni, mert úgy érzi, még 40 évesen is meg fogja tudni csinálni azt, amiért 20 évesen ünnepelte a közönség. Én nem akarok idáig eljutni, úgy gondolom, még megvan a tekintélyem, amit felépítettem, és ezt nem szerettem volna lerombolni – mutatott rá a futsal ikonikus alakja.

Ipari kamerák felvételeit kérte el

Kozma Mihály annak idején maga is kergette a labdát, 33 évesen hagyta abba az aktív játékot. És hogy milyen játékosnak tartotta önmagát? Gólvágónak, vágta rá, de azért azt is hozzátette, sosem gondolta magáról, hogy kimagasló sztárjátékos lenne.

– Nálam sokkal jobb futballisták voltak, viszont rólam mindig bepattant a labda, általában jó helyen álltam. Imádtam játszani, amit az ember szeret, az tudja jól csinálni. Voltak időszakok, amikor elég jól is ment. Később pedig beépítettem az edzői munkába, amit a játék közben tanultam.

Mikor külföldön megismerkedett a futsallal, rögtön megtetszett neki a dinamikája, a változatossága, hogy egyik pillanatról a másikra forognak veszélyben a kapuk. Na de hogy vált belőle szaktekintély?

– Egy fiatal szakágról van szó, 35 évvel ezelőtt játszottuk az első mérkőzést, Magyarország Peru ellen, akkor 8–2-re sikerült nyernünk, aztán tíz évig nem nagyon történt semmi. Majd ’97 volt az az időpont, amikor először felállt az NB I., és akkor már kellett hozzá valamifajta szakmai felkészültség is. Éppen ezért én is elvégeztem mindenféle edzői iskolát, UEFA A licences edző vagyok.

Tankönyvek akkor még nem voltak, viszont remek viszonyt ápoltunk különböző országok szövetségi kapitányaival, akikkel leültünk egy italra, itt-ott-amott, és sokszor poharakkal és pénzdarabokkal modelleztük a felállási formákat, meg a lehetséges megoldásokat. A végén persze el is fogyasztottuk, amit kellett, nagyon jó barátságok alakultak ki. Világklasszis edzők engedték meg, hogy megnézzem az edzésüket, ami nagy szó volt, egy tréningből sokkal többet lehet tanulni, mint magából a mérkőzésből. Ott látom, mit akarnak, mire készülnek, amit esetleg én a szakmai tudásom hiányában nem veszek észre. És aztán a találkozón lemérhető, mennyire sikerült megvalósítani. Nagyon sokat tanultam, főként autodidakta módon, kellettek a beszélgetések, meg a személyes tapasztalatok, előfordult, hogy felmásztam a háztetőkre, onnan néztem az ellenfél edzését, de olyan is volt, hogy elkértem az ipari kamera felvételét.

Aztán úgy döntöttem 2005-ben, hogy ezt a tudást rendszerezem, és átadom az utókornak, írtam egy könyvet, amelyet Bicskei Bertalan lektorált, és nyilvánított a magyar edzőképzés tankönyvévé. Az edzőképzést is együtt indítottuk el, akkor még minden előadást én tartottam. Az összes elméleti és gyakorlati foglalkozásomat végigülte Bicskei, hogy mehet-e vagy nem, milyen színvonalú. Elégedett volt, így csináltam – mesélte a sokak által Misi bácsiként emlegetett szakember.

Kellenek a fiatalok!

Kinek is lehetne jobb rálátása szeretett szakágának helyzetére, mint Kozma Mihálynak? A korábbi kapitány úgy véli, bizonyos szempontból jobb helyzetben van a futsal hazánkban, mint egykor, viszont azt is látja, hogy problémák is akadnak, melyek megoldásán dolgozni kell.

– Évekkel ezelőtt még komoly utánpótlásról nem lehetett beszélni, most azonban már egyrészt a TAO megjelenésével, másrészt pedig a csapatoknak előírt kötelező megoldásokkal el tudtuk érni azt, hogy elég jó színvonalú utánpótlás-nevelésünk van. Legutóbb az U17-es válogatottunk Spanyolországgal játszott döntetlent, és Hollandiát is legyőzte, úgy gondolom, van potenciál a jövő nemzedékében.

A nagy gondot az jelenti, hogy a sportágban tudjuk-e tartani a tehetségeket, mert a nagypályán, még a megyei első osztályban is a zsebbe tesznek egy csomó pénzt, ahhoz képest, amit itt adnak. Ott ugyan nem szól a Himnusz, meg címeres mez sincs, de a fiatalok számára vonzó a pénz. A klubokat próbáljuk presszionálni, most szeretnénk bevezetni például azt, hogy akkor adunk egy bizonyos összeget az egyesületnek támogatásképpen, hogyha az első félidőben legalább egy U19-es játékos folyamatosan a pályán van, és ha lecserélik, akkor csak egy ugyanolyan korosztályú mehet be.

Ezt karszalaggal kívánjuk megkülönböztetni. Elértük már azt is, hogy két külföldinél több ne játsszon, hogy minél több játékpercet kapjanak a fiatalok, ez is kezdi már megmutatni a hatását. Nem tiltunk semmit, akár tíz spanyollal is felállhat egy gárda, viszont akkor elesnek a támogatástól, mely milliókat is jelenthet – fogalmazott, majd a jelenlegi válogatottról is szót ejtett.

– Amikor én voltam a kapitány, akkor lényegesen technikásabb, sikeréhesebb társaságom volt, és ez hozta is az eredményeket. Ez egy olyan szakág, amiben baromi sokat kell dolgozni, sokkal többet, mint a nagypályán. Fizikailag is, taktikailag is, sokkal többet kell beletenni, és nem biztos, hogy ezt sokan vállalják. Nagyon hullámzó a magyar válogatott teljesítménye jelen pillanatban. A 35 éves Drót Zoltán rúgja a legtöbb gólt, ez így nincs rendjén. Kéne már lennie egy 17 éves gyereknek, aki felborítja a kaput, és rúg három gólt egy meccsen, és nem arra várni, hogy majd Zoli, aki lassan abbahagyja, majd eldönt egy összecsapást. Reméljük, a bevezetett szabályoknak hála ezen a téren is lesz előrelépés.

A honvágya szólította vissza Debrecenbe

A nemzeti gárda mellett sok együttes sikerkovácsaként is emlegetik Kozma Mihályt, aki edzői pályafutása minden állomására örömmel gondol vissza. – A DVSC–Great Tours csapatával rögtön az első NB I.-es bajnoki évben a harmadik helyen tudtunk végezni. Az volt az első siker, úgymond az első szerelem, ami mindig emlékezetes.

Utána profi edző lettem, akkor már az volt az érdekes, hogy csapatot is kellett építenem, nyernem is kellett, szakmailag is, emberileg is nagyon nagy kihívás volt, és ennek meg tudtam felelni, háromszor nyertünk egymás után magyar bajnokságot. A következő időszak Berettyóújfaluról szólt, ahol megint a nulláról kellett kezdeni, ott három évig dolgoztam szakmai igazgatóként. Onnan indultunk, hogy ez a labda, meg kell tanulni védekezni, aztán napról napra valami mást, és bejutni az NB I.-be. Akkoriban a Mezei-Vill a Magyar Kupában harmadik lett, ahogyan a bajnokságban is. Onnan kiszerződtem Székelyföldre, az egy álom volt, erkölcsileg is, anyagilag is megbecsültek, szerettek, cserébe csak nyerni kellett.

Utána jött a Győr, ahol már egy tudatosan professzionális csapatot építettek, akkor a hatodik helyen vettem át az együttest, és nem volt más alternatíva, a csúcsra kellett jutnunk, megnyertük a bajnokságot, a szuperkupát is, de ekkor már éreztem egy kis honvágyat. Annyi ideig voltam összevissza, így visszatértem Debrecenbe, a Huszárokat mentettem meg a kieséstől, majd a DEAC-nak voltam sokáig, majd tíz évig a legeredményesebb edzője egy ötödik hellyel, aztán most már Elek Gergő megelőzött eggyel – emlékezett vissza a futsalpápa, akinek rengeteg játékos megfordult a keze alatt, közülük néhányat ki is emelt.

– Nagyon sok kedvenc játékosom volt, nálam az is sokat nyom a latban, hogy a képességeihez mérten ki meddig jutott. Ki tudom emelni Trencsényi Jánost, aki nem volt labdazsonglőr, viszont a szorgalmával több mint 130 válogatottságig vitte. Világválogatott lett nálam a Lódi Tamás, ő valóban egy meghatározó játékos volt, egy ösztönös zseni, nem nagyon kellett hozzányúlni. Dróth Zolival viszont úgy kezdtük, hogy ez a labda. De még sorolhatnám, sok játékosra emlékszem vissza szívesen.

A művészetek szeretete továbbra is él benne

Mielőtt még bárki elkezdene aggódni, hogy mihez kezd most Kozma Mihály, ne tegye. Bőven van mivel foglalatoskodnia. A DSI szakmai igazgatójaként továbbra is tevékenykedik, mellette pedig készül új kiadványokkal is.

– Szabadidőm továbbra sincs, de ezt nem bánom. Könyveket írok, mert úgy gondolom, azt a rengeteg információt, melyekkel bírok, érdemes lenne megosztani másokkal. Most éppen kiadás előtt áll egy könyvem, amely az 1900-as évek elejének magyar futballjáról szól. Arról a kávéházi világról, ahol Ady, Kosztolányi és Karinthy töltötte a napjait, élt és dolgozott. Ugyanabból a közegből jöttek a futballistáink is, hiszen egy polgári világnak a terméke volt először a labdarúgás, és csak az első világháború után változott a helyzet, amikor egyre többen kapcsolódtak a munkások közül is a nézők és a játékosok közé. Tehát egy ilyen érdekes polgári világról írok, ami sok mulatsággal és botránnyal volt fűszerezve. Engem mindig az ember érdekel, és azok a történetek, amelyekből összeáll a történelem. Azok a kis sztorik, anekdoták, amelyek az egészet felépítik.

Írtam könyvet például magyar kultúrtörténeti érdekességképpen az útszéli keresztekről Pléhkrisztus címmel, amelyet a Debrecen Televízió meg is filmesített, és egy négyrészes sorozatot csinált belőle. Előadásaim vannak az egyetemen, egyrészt a futballról, másrészt a Kós Károly Művészeti Iskolában kultúrtörténeti dolgokról is szoktam mesélni. Alapvetően bennem párhuzamosan ment a futball és a művészetek szeretete már gyerekkoromtól kezdve.

Művészeti iskolába jártam, kirakatrendező, reklámgrafikus végzettségem van, ebben a szakmában úgymond Európa-bajnoknak is mondhatom magam, mert a Budapesti Tavaszi Fesztivált 70 kirakat közül megnyertem a Váci utcában. Sok kirakatversenyen lettem első, és évekig tanítottam ezt a szakmát. Aztán egyik pillanatról a másikra bejöttek a multik, és onnantól kezdve nem volt szükség kirakatokra. Kiírták, hogy akció, ment a nép, és vette az olcsót. Innentől nem kellett bemutatni az árut, nem kellett eladni sem. Át kellett nyergeljek a labdarúgásra, amit párhuzamosan űztem vele – árulta el Kozma, akinek a kisebbik fia is rajong a futballért.

A hazai és külföldi átigazolások terén is topon van, minden játékosról tud mindent, én is szoktam tőle kérdezni, ha valamivel nem vagyok tisztában. Az idősebb fiam művész lett, reklámgrafikus, őt az első pillanattól kezdve nem kötötte le a futball. Mondhatjuk, hogy mind a ketten továbbvittek belőlem valamit, ahogyan a lányom gyermeke, az unokám is, aki Újpesten vízilabdázik.

Koncz-Szabó Dóra