Öröm, várakozás, feszültség, majd jött a csalódottság

Semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy mindenem a labdarúgás. Majdnemhogy azt mondhatnám, mindegy, ki játszik, ha foci van, néznem kell, ha nincs, akkor pedig csinálnom kell. Nem mostanában kapott el a labdarúgás sokszor mámorító szele, hanem még 1994-ben, amikor is a negyedik születésnapomra ajándékba egy Udinese–Lazio mérkőzést kaptam. Kimentünk Udinébe, de persze a rómaiaknak szurkoltunk (édesapám nagy rajongójuk), akkor ott elkapott valami. De hogy is jön mindez a Nagyerdei Stadionban rendezett Katar–Szerbia felkészülési mérkőzéshez? Amint már említettem, nekem igazán mindegy, kik vannak a pályán, csak focit lássak hétről hétre – na jó, ne legyek álszent: napról napra. Ha focit nem is igazán láttam, küzdelmet végül is igen. Bevallom, bár a katariak voltak a rendezői az összecsapásnak, valahogy engem Szerbia nemzeti együttese jobban vonzott. Itt pedig már be is csatlakozik a képbe az általam huszonhét éve annyira kedvelt Lazio és Szergej Milinkovics-Szavics, akit nagyon vártam, hogy pályára lépjen. Olyan érzés fogott el, mint amikor gyermekként vágytam az általam hőn áhított kisautóra. Mikor elárultam otthon, hogy azt szeretnék kérni, onnantól alig aludtam karácsonyig, aznap pedig madarat lehetett volna fogatni velem, pillangók voltak a gyomromban, a szívem pedig a torkomban lüktetett, és minden egyéb, amit ilyenkor érezni szokott egy hétéves kissrác. Az arcomon ezúttal is egyszerre volt az öröm, a várakozás és a feszültség. Mondtam is a menyasszonyomnak, hogy a mérkőzés végén nem leszek rest lemenni az oldalvonalhoz, és vagy egy képet kérni, vagy egy mezt Szergejtől.

Várni azért mindig jó

Telt-múlt az idő, a szerbek gólokat lőttek, a katari fiatalok a lelátón pedig akkora hangulatot teremtettek a tapsoló botokkal (nem tudom a hivatalos nevét a két összeüthető, keményre felfújt valaminek), hogy az ember alig várt egy arab gólt, mert akkor biztos, hogy kezdődött volna a fieszta, hiszen már egy-egy lövésnél is állva tapsoltak a Gesztenyebarnák (ez a katari válogatott beceneve) szurkolói. Gyermeki áhítattal néztem minden szerbiai cserét a meccs közben, hiszen nem volt a kezdőcsapatban a kedvencem, Róma kék-fehér oldalának kedvence, akinek a nevét még tavaly is több tízezren kiáltottuk bele a római Olimpiai Stadion déli csücskébe – szigorúan a délibe. A találkozó 76. percében következtek az utolsó vendégcserék. Ekkor sem jött! Életemben nem hagytam még ott labdarúgó-mérkőzést, most megtörtént. Úgy éreztem magam, mint anno karácsonykor, mikor a kisautó helyett zokni volt a dobozban. Persze nem tehet róla senki, most nem kellett játszania, de legbelül akkor is csalódtam, ahogy valószínűleg az a számtalan kisgyermek is, aki szombatra várta volna Cristiano Ronaldót. Mindegy, legalább van katari zászlóm, pólóm, kulcstartóm, táskám, ez pedig, ahogy látom, mindenkinek lehet!

Palánki István