Megéltem, átéltem, köszönöm

Mint kisgyerekként, mikor osztálykirándulásra indultunk – ugyanez az érzés keringett bennem kedd reggelre. Alig aludtam, forgolódtam, minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Induljunk már! – gondoltam.

Reggel kérdeztem barátnőmet, hogy ő mit érez, azt mondta, hogy ezt szavakkal le sem tudja írni, életében először lehet ott egy Eb-meccsen (nem mintha én nem), ráadásul Magyarország játszik. Ezúttal nem dolgozni mentem sportújságíróként, hanem szórakozni, sőt mi több, szurkolni a magyaroknak. Pesten hallottunk ilyen-olyan hangokat: egy villamosvezető kérdezte, hogy hiányzott-e ez nekünk, hamar rájött szerintem velem együtt a sok száz körülötte álló ember, hogy nagyon hiányzott már ez bizony. Majd egy kisfiú zokogott a bejáratnál, ránézett az édesapjára: „Ez életem legszebb napja!” – mondta. Nekem is az volt, a könny összefutott a szememben, olyan helyeken voltam libabőrös, ahol nem is gondoltam, hogy lehetek, de barátnőm is. A szívem a Himnusznál, majd Schön góljánál olyan hevesen vert, mint még soha, éreztem, hogy magyar vagyok, éreztem, hogy a része vagyok ennek az egész csodának. Mert igenis az, egy csoda, Budapesten Eb-meccs, pályán a kedvenceink, csak köszönetet lehet mondani érte a közreműködőknek. Nem volt gond a karszalag felvételénél, sem a bejutásnál, a sör sem volt drága, és a pizza sem. A vereség pedig abból a szempontból éppoly annyira nem érdekelt, mint a károgók, akik az egész ellen voltak, vannak. Én még az unokáimnak is ezt fogom mesélni, pedig voltam már egy pár nívós meccsen, de ez..

Palánki István