Debreceni pszichológus: újra meg kell tanulnunk, hogy a gyerek nem zavaró tényező

A digitális világ izgalmakkal és veszélyekkel teli hétköznapjaiba egyre korábban belecsöppennek a gyerekek. Egyéni, kit mennyire ejt rabul, de tény, hogy sokszor nem értik, mit látnak a képernyőn, gyakran nem tudnak különbséget tenni a valóság és a fikció között. Könnyű átlépni a digitális kapun, ám a könnyen függőséget okozhat, testképzavart, társas elidegenedést. Hogyan tud alkalmazkodni egy tini a felgyorsult világhoz, hogyan tudják megélni a gyerekkort? Hogyan rendeződött át a fiatalok életvitele? Többek között ezekről is beszélgetett a Cívishír Bonné Posztós Réka debreceni pszichológussal, aki integratív gyermekterapeuta és játékmester is, továbbá a Lehetsz király! munkacsoport alapítója.

Cívishír: Tombol a nyári szünet, a gyerekek a jól megérdemelt pihenésüket töltik. Ennek ellenére az tapasztalható, hogy a legtöbb debreceni játszótér kong az ürességtől. Meglepő, de tavaly egy kisfiú a közösségi oldalon keresett magának labdázótársat. Hogyan alakulhatott ki ez a probléma, hogy a gyerekek a saját kortársaiktól is kezdenek elhidegülni? Betudható a modern kornak, a számítógép nyújtotta virtuális valóságnak, esetleg más ok húzódhat a háttérben?

Bonné Posztós Réka: Az üres játszóterek problémája alapvetően nem csak arra vetíthető vissza, hogy a gyerekek otthon vannak a kütyüikkel. A szülőknek meg kell oldaniuk a gyerekek felügyeletét, és ha azt feltételezem, hogy otthon van a szülő, és nem hajlandó vagy nem képes lemenni a játszótérre - hiszen ma már nem engedjük le egyedül 10-12 éves kor alatt -, akkor nem kell meglepődni, hogy üres a tér. Másrészt borzasztóan nagy a táborkínálat. Megkockáztatom, legalább százféle tábor közül válogathatnak Debrecenben, így erre is visszavezethető. Nem feltétlenül elidegenedésről van szó, csak abban az esetben, ha otthon vagy a gyerek és a szülő is, és nem szocializálják a kicsiket arra, hogy kint legyen, mozogjon.

Cívishír: Hétvégén és nyári szüneten kívül is fennáll ez a probléma.

Bonné Posztós Réka: Még itt sem arra kell gondolnunk, hogy csak a kütyü van, hanem közrejátszhat, hogy a gyerekeknek annyi plusz órájuk és foglalkozásuk van, főleg mióta bevezették, hogy a szakköri foglalkozások jelentős része 16 óra után kezdődhet el az iskolás korúak számára. Így mire hazaérnek, már hova menjenek a játszótérre? Ennek értelmében a játszótér kezdi funkcióját veszteni, mert szervezett programokkal is megkínálják a gyereket. Plusz elcsúszunk abba az irányba, hogy amíg a gyerek különórán, foglalkozáson van, „én nyugodtan tudok dolgozni, legalább jó helyen van, fejlődik”. Így az a fajta közösségszervező ereje, ami megvolt régen a játszótérnek, az elvész. Hétvégén ugyanez a helyzet, hisz akkor is mennek lovagolni, fejlesztő- és tornafoglalkozásokra, aki pedig versenyszerűen sportol, annak heti négy edzése, két meccse van...

Cívishír: Egy ilyen felgyorsult világhoz hogy tud alkalmazkodni egy tini?

Bonné Posztós Réka: Nagyon nehezen. Főleg, ha azt nézzük, hogy a tizenévesek jelentős része legalább 10-12 órát szeretne aludni egy nap, és nem akarnak tanulni. Talán egy kicsit könnyebb - de ezt is kérdőjellel mondanám - azoknak a gyerekeknek, akik valamilyen sportot versenyszerűen űznek, hiszen az mégis ad egyfajta napirendet és kitöltöttséget, plusz kötelességtudatra nevel. Mert ha nincs ott az edzésen, akkor a versenyre sem fogják elvinni. Manapság nem a szabad játék tölti ki a gyerekek idejét, nem az, hogy szaladgálnak, álmodoznak, nézelődnek, pihennek. Sokkal inkább tervezettebben készítjük őket a jövőre. Kis felnőtteket nevelünk.

Cívishír: Úgy tűnik, nem marad idejük gyereknek lenni. Hogyan tudják mégis megélni a gyerekkort?

Bonné Posztós Réka: Sok esetben kimondottan emlékeztetni kell a szülőket, hogy túlterhelt a gyerek. Oké, hogy mindent meg akarunk adni nekik, és azt a nyomást kapjuk mindenhonnan, hogy „de el kell vinni lovagolni, tudnia kell úszni, de a mateknak ötösnek kell lennie, de legalább két nyelven kell beszélnie...”. Ezek az elvárások a szülőket is nyomják, és próbálják továbbadni. Nem is a nyomást, sokkal inkább a lehetőséget a gyereknek. És sajnos az történik, hogy nem mindig veszik észre, hol van ebben az egyensúly, hol az elég.

Cívishír: Sok gyerek eljut arra a pontra, hogy kimerül, és ennek látható testi problémái vannak?

Bonné Posztós Réka: Nehezebben veszik észre a szülők a gyerekek tűrésszintjét. Amikor már ásít, betegesebb, türelmetlenebb, hamarabb odacsap, a feszültség szintje magasabban van, és a legkisebb dologra is robban, akkor azt gondolják, dühkitörései vannak. Pedig nem, csak túlfeszült már, és így reagálnak a helyzetre. A szülők eközben úgy gondolhatják, a többi is bírja, az enyém is bírni fogja. Ez mostanában az alap. Ezt és ezt kell tudni, álljon be a sorba, vigye ezt a terhelést. De nem minden szülő hajlandó és képes reálisan végiggondolni azt, hol van ebben a jó szint, amit érdemes lenne megtartani.

Cívishír: Mindenkinek meg akarunk felelni, csak épp a gyerek teljesítőképességével nem vagyunk tisztában?

Bonné Posztós Réka: Az a csapda ebben, hogy a gyerekek szeretik az elfoglaltságot, az újdonságot, szívesen tanulnak új dolgokat. „A gyerek szereti ezt is, azt is, erről sem akar lemondani” és így tovább. De azt elfelejtik, hogy a kicsi nincs tisztában a saját tűrőképességével, azt a felnőttnek kell látni, neki kell határt szabni. Szokták mondani, hogy a szakkörök, foglalkozások feltöltik a gyereket, élményeket kap.

Cívishír: Egy 6-10 éves számára borzalmasan nehéz a választás. Hogyan lehet a balanszot megtalálni, hogy a szülő se érezze azt, hogy megfosztja az élményektől?

Bonné Posztós Réka: Fel kell vállalni, hogy a szülő lesz a „gonosz” a gyerek szemében. A kicsitől nem várhatjuk el, hogy döntsön a saját sorsáról, hiszen nincs elég élettapasztalata, tudása. Azt szoktam mondani, beszélgessenek arról, mi a fontos, mit szeretne jobban, nézzék meg, miben tehetséges, mihez ragaszkodna hosszútávon. Ezeket állítsák sorba, és így a legtöbb gyerekkel békésen meg lehet beszélni, hogy „figyelj, ez sok, ennyit nem lehet". Engedjünk is, de szabjunk egy határt. Nem heti háromszor, csak egyszer menjünk rajzszakkörre, mert másra is kell energia. Abban a családban, ahol jól működik a kommunikáció, ott megértik. Nem mondom, hogy partnerként kell kezelni egy 6-10 évest, de be szabad vonni a közös döntésekbe, a véleményét meg lehet kérdezni. Elmondja, mi tetszik neki, mihez ragaszkodna jobban, és akkor tárgyalgatunk vele, ám a döntést mindig a szülő hozza. Nagyon fontos ezen a ponton a mostani szülők edukációja, hogy fejben tudják, ez az ő feladatuk, nem a gyerek döntése. Továbbá nem hárítjuk a felelősséget a kicsire, hogy „de ő akarta”. Hisz kettőnk közül ki a felnőtt? Ki tudja behatárolni, mi a jó neki? Természetesen én, a szülő!

Cívishír: Nem jobb megoldás mégis a heti három szakkör, minthogy otthon nyomkodja a telefonját?

Bonné Posztós Réka: Ez is csak azon múlik, hogyan szocializálom a gyereket. Ahol egy telefon vagy tablet előfordul, valószínűleg van játék is, így rászoktathatom a gyereket, hogy amikor hazamegy, nem a telefont veszi elő vagy a tévét kapcsolom be, hogy csend legyen, hanem odaadom a kezébe a gyöngyfestőt, a legót vagy a kisautót. Bármilyen olyan játékot, amivel kicsit elcsendesedik, konstruktívan tud dolgozni, kijátsza a napi feszültséget. De úgy tűnik, az okoseszkőz valamiért egyszerűbb, hisz nem kell megtanítani a gyereket, mert autisztikus módon működnek, vagyis jelekkel, így a 2 éves is boldogul a telefon használatával. Ennek okán annyi energiát sem kell belefektetni, hogy megtanítsam játszani, hanem kicsit csend van, én is fellélegzek.

Cívishír: Hogy látod, mekkora „bilincs” a tiniknek a telefon, az internet nyújtotta „szabadság”?

Bonné Posztós Réka: A 10-14 évesek már próbálják felvenni a lépést, a napi rutint, hisz anyánál, apánál is ott a telefon, azon intéznek mindent. Természetes, hogy a szülőt másolják. Ők belenevelkedtek ebbe az internetes világba a covid alatt, hamarabb lettek megkínálva a lehetőséggel. Sokszor ügyesebbek is benne, mint a szüleik, hisz több információt, alkalmazást elérnek, kezelnek. Ez egyrészt nagyon veszélyes, másrészt nagyon jó. Veszélyes, mert kis felnőttekké nevelik őket, olyan információkat is elérnek, amikhez semmi közük, továbbá a társas kapcsolatokat és tevékenységeket is szűkíti, ha két gombnyomással meg tudják oldani a problémát. Ha végiggondoljuk, sokan ma már boltba sem mennek, hanem hazarendelik, hisz így egyszerűbb, időt is spórolnak vele. A mai világban ez sok esetben fontos, de régebben a boltba járás is társas tevékenység volt. Ott megtanulták a kis tinik, hogyan szólítsák meg a boltos nénit, hogyan fizessenek, a kifizetett áruért pedig felelősséget vállaltak, míg hazavitték. Most beírok pár számot, hozza a futár, és van, hogy találkozni se kell vele. Érdemes foglalkozni azzal, hogy egyensúlyt teremtsünk a külvilág és az internet adta lehetőséget között, és ez is a szülő feladata. Segít, hogyha a szülőknek is vannak barátaik, társaságba járnak, hisz akkor a gyerek hozzászokik, hogy hogyan érdemes kommunikálni a felnőttekkel. A köszönés eleve nehéz, gondoljuk csak végig. Pápá, csókolom, szia, helló... megannyi lehetőség, amiből választani kell. Főleg, ha egy meglett, szakállas férfi azt mondja, tegezz nyugodtan. Kész, teljesen összezavarodott a rendszer. Már egész kicsi korban érdemes rászokatni őket, ha belépünk valahova, tisztázzuk, kinek hogy kell köszönni, kvázi a szájába adjuk a szavakat. Épp elég feszültségforrás az neki, hogy egy idegennek kimondja, kapcsolatot kezdeményezzen. Ha vendégeket fogadunk, ugyanígy járjunk el.

Az internetes valóságon kívül létezik egy csodás világ, amire rá kell a gyerekeket, tiniket szoktatni. Igenis játszunk velük, dobáljunk kosárra, ne csak a konzolt nyomkodjuk egy kanapén ülve a gyerekkel. Ehhez időt kell találni, és tudom, ez nehéz. Sok családban jellemző, hogy apa elmegy hajnalban és csak este 8-kor ér haza. Azt látom, az anyák mintha kicsit jobb helyzetben lennének, tőlük mintha a társadalom kevésbé várná el, hogy ilyen hosszan bent legyenek a munkahelyükön. Ha apa nincs otthon napi 12 órát, a teljes háztartás, az udvar, a gyerekek nevelése, a saját feladatok, a munkahelyi dolgok is az anyát terhelik. Ez nem felmentés, hanem a mai társadalom kritikája. Valami beáldozódik. Ha az az elvárás, hogy egy porszem se legyen a lakásban, akkor természetesen nem jut idő a gyerekre.

Cívishír: Még egy gondolat erejéig kanyarodjunk vissza az internetes tartalmakhoz. Tény, hogy sajnos sok olyan oldalt is látogatnak a gyerekek, ahol semmi keresnivalójuk nincs. Gyakran különbséget sem tudnak tenni a valóság és a fikció között. Hogyan lehet őket rávilágítani arra, hogy ne higgyenek el mindent, amit látnak?

Bonné Posztós Réka: A fórumok fejlesztéseiben vannak próbálkozások, hogy hogyan lehet megszűrni ezeket a csatornákat. A kisebb gyerekeknél talán ez könnyebben is meg is oldható, például a YouTube-nak is van gyerekváltozata. Fiatalabb korban még odaenged a telefonjához vagy a tieden néz mesét, játszik, így követheted, mit csinál az interneten. Ám itt jön a kérdés: amikor már tini, hol van a határ a magánéletében? Az első lépés az lenne, hogy rászokjunk a beszélgetésre. Azaz az alapoktól kellene indulni itt is, és ezt az állapotot fenntartani. Jó lenne, ha lehetne kérdezni, a kérdésre értelmes választ kapni. Jó lenne, ha a szülőnek lenne megfelelő érzelmi intelligenciája, ehhez való szókincse, tudása. És nem csak annyit mondana, hogy nem tudom vagy leterelnek egy cikis témát. Fontos felvenni a ritmust a gyerekkel és az általuk használt applikációkkal, mert ezek a platformok is erre késztetnek. Új ingereket nyújtanak 30 másodpercenként, gondoljunk csak a TikTokra. Görgetünk és keressük az újabb vicces dolgokat. A tartalmakat borzasztó nehéz megszűrni, viszont nagyon könnyű kijátszani a rendszert.

Például az orosz-ukrán háború kitörésénél jöttek a valós és nem valós, szörnyű képek. Akkor futótűzként terjedt a szülők körében, hogy azonnal tiltsák le a TikTokot a gyereknél, mert olyan tartalmak vannak rajta, amik nem nekik valók. Valóban, sokszor nem tudnak különbséget tenni a valóság és a fikció között, és a mesterséges intelligencia megjelenésével ez fokozódott. Pedig nem lenne nehéz a gyereket felkészíteni a tech világára, hiszen amikor kicsiként mesét mondtak neki, akkor is megtanították, hogy a mese az mese. Ugyanezt kellene tenni. Itt a kütyü, de kezeld kérdésekkel. Biztos, hogy az úgy van? Lehet az éremnek másik oldala is? Azt látjuk, hogyha kételkednek valamiben, akkor a náluk egy fejjel nagyobbtól kérdeznek a gyerekek. Nagyon fontos szerepük van azoknak a mentálhigiénás szakembereknek, pszichológusoknak, akik iskolában dolgoznak vagy általánosságban fiatalokkal foglalkoznak. Egy-egy fiatal kolléga nagyon jól tud kapcsolódni hozzájuk, így nem is véletlen, hogy sok helyen fiatalabb pszichológusok vannak, hisz könnyebben megtalálják a közös hangot. Ha egy jó légkört ki tudnak alakítani, akkor nem ciki bármit kérdezni, elmondani, de ha a gyerekkel szemben ülőnek is fenntartásai, véleményei vannak, esetleg megítél, akkor többet nem fordul hozzá.

Cívishír: Zárszóként: mit tanácsolsz a szülőknek ebben a rohanó világban?

Bonné Posztós Réka: Megfelelő kultúra kialakítását javaslom. Újra meg kell tanulnunk beszélni egymással, és azt is, hogy a gyerek nem egy zavaró tényező, aki csak duruzsul, idegesít a kérdéseivel. Türelemmel és felelősséggel legyünk a gyerek felé, ez a legfontosabb. Egy lassabb világban ez természetes lenne, idő is lenne rá, de sajnos folyamatosan pörögni kényszerülünk, így emlékeztetni kell magunkat. Folyamatosan.