A hajdú-bihari képviselő, aki előbb beálló és sportmenedzser volt

Civil a pályán rovatunkban közismert emberek sporthoz való viszonyát vesszük górcső alá, ezúttal Bodó Sándor országgyűlési képviselő válaszolt a kérdéseinkre. A tősgyökeres sárrétudvari politikus – aki korábban iskolaigazgató-helyettes és polgármester is volt a településen – mesélt a szalmabálás legózásról, a termetéből adódó beállós posztról, a minden szerdán futballozó Old Boysról, a szívet melengető Loki-sikerekről, illetve elárulta, mi kell ahhoz, hogy valaki a Bodó Team kézilabdacsapat tagja lehessen. Az idén 60 esztendős képviselő felidézte, miként élte át a magyar szurkolók nagy traumáját, azaz a szovjetek elleni 0–6-ot, s elmondta azt is, hogy számára az jelentene igazi sportélményt, ha Sárrétudvari telt házas meccsen legyőzné a Püspökladány futballcsapatát.      

Bár Püspökladányban született, Sárrétudvariban nevelkedett, sőt a mai napig is ott él. Milyen sportolási lehetőségei voltak sárréti gyerekként?

Sárrétudvariban a mozgás mindig is alapkövetelmény volt a gyerekektől. 

Bár nagyon szerettem rúgni a labdát, Udvariban anno olyan magas színvonalú volt a labdarúgás, hogy a futballpálya közelébe sem engedtek. Ettől függetlenül mindig szurkoltam a csapatunknak, s megmaradtam hobbistának.

A testnevelésórákon talált magának olyan sportágat, amiben tehetségesnek érezte magát?

Olyan kicsi tornatermünk volt, hogy a kötélmászás során a harmadik-negyedik fogás után már koppant a fejünk a plafonba. Viszont megtaláltam azt a sportágat, amiben jó voltam, s lényegében végigkíséri az életemet: ez a kézilabda. Az alapokat Udvariban sajátítottam el, majd amikor középiskolába a debreceni Kereskedelmibe jártam, akkor Váczi Sándor lett a tanárom. Nagyon tehetséges srácokból állt az osztályunk, Váczi Sanyi éppen akkor a Debreceni Spartacus edzője volt, és egy félcsapatnyi játékost, köztük engem is odavitt magához. Igazolt játékos lettem, sok ifi-, és kevés felnőtt meccset játszottam. Aztán jött a főiskola, és véget ért a kézilabdás karrierem. Nem tagadom, össze lehetett volna egyeztetni a sportolást a tanulással, de már nem találtam kellő motivációt a kézilabdában.

Milyen poszton játszott?

A méreteimből adódóan beállós voltam. Ez volt az a poszt, ahol erővel és rafinériával sikert lehetett elérni. Sőt, azt gondolom, ez a mai napig is így van. Mindig is külön figyelemmel követtem a beállók játékát, napjainkban Bánhidi Bence, a szegediek válogatott játékosának a stílusa tetszik a leginkább.

Védekezni vagy támadni szeretett jobban?

Az én időmben mindenki csinált mindent, azaz az ellenfél és a saját kapunk előtt is muszáj volt ugyanolyan szinten teljesíteni. Aki labdajátékot űz, az tudja, hogy a gólszerzés mindenek fölött áll. De én a sportban a közösségi élményt mindig is többre tartottam a sikereknél – tudom, ez amatőr szemlélet.

Végérvényesen szakított a kézilabdával a középiskolás éveket követően?

A kézilabda örök szerelem maradt, ennek is tulajdonítható, hogy életre keltettünk egy hagyományt. Évről évre megrendeztünk a szilveszteri gálameccset, ahol a Bodó Team a helyi erőkből álló ellenféllel méri össze az erejét. 

Saci a Loki utánpótlásában nevelkedett, olyan edzők kezei alatt pallérozódott, mint Boros Ferenc, Tóth Rózsa és Márián Blanka. Hosszú éveken át, 11-től 18 éves koráig kézilabdázott a DVSC korosztályos csapataiban, egészen az NB I/B-ig. A karrierjének az vetett véget, hogy a jogi pályát választotta, de jogászként is megmaradtak a kézis kapcsolatai, jelenleg maratont és félmaratont fut, a Balaton átúszás lelkes résztvevője.

A fiának is van sportos múltja?

Bence fiatalon a Sárrétudvari futballcsapatának igazolt játékosa volt, majd miután közgazdász lett, a kispályás foci maradt meg neki. Számára a sport az értékes szabadidőről, a barátokkal együtt töltött órákról szól. Nem mellesleg szenvedélyes sporthorgász.

Térjünk vissza Önhöz: a kézilabdás évek után sport nélkül maradt?

Egyáltalán nem, mert főiskolás koromban megalapítottuk az Old Boys nevű kispályás futballcsapatot. Minden héten a szerda volt a mi napunk, ha esett, ha fújt, mi fociztunk! Mondjuk ennek a családtagok nem mindig örültek, például akkor, amikor valamelyik ünnepnap szerdára esett. Mert mi olyanok voltunk, mint az angol liga, azaz karácsonykor is pattogott a labda.

Csak egymás ellen játszottak, vagy tornákon is részt vettek?

Megmérettettük magunkat különböző kupákon, s úgy gondolom, jó csapattársakat választottam, mert általában jól szerepeltünk.

Miért a múlt idő? Nincs már annyi szabadideje?

Sárrétudvari életében mindig nagyon fontos szerepet játszott és játszik a mai napig is labdarúgás, ráadásul az esetek túlnyomó többségében sikeres a csapat. Városvezetőként mennyire tartotta közösségformáló erőnek a focit?

A nyolcvanas-kilencvenes években egy-egy falu hírverésében, divatos szóval élve marketingjében meghatározó szerepe volt a sportnak, s főként a labdarúgásnak. Nagyon sok szép eredményt értünk el, nagyszerű időszak volt, minden tiszteletem azoké, akik részesei voltak. 

Ráadásul kevés település lehet arra büszke, amit Sárrétudvari elért: fiataljai bekerültek a Loki NB I.-es csapatába, majd később bajnokok, illetve válogatott játékosok lettek.

Természetesen Dombi Tiborról és Madar Csabáról van szó, de ide tartozik még Csabi öccse, Tamás is, aki szintén bemutatkozhatott a Lokiban. Én mindhármukra roppant büszke vagyok, így sosem felejtem el, hogy anno az általános iskola pedagógusaként pályára léphettem ellenük a tanár–diák mérkőzésen. 

Miután elvégezte a debreceni Tanítóképző Főiskolát, a budapesti Testnevelési Főiskolán is diplomát szerzett. Mi vezette a TF-re?

Akkoriban indult a sportmenedzseri szak, ami felkeltette az érdeklődésemet. Anno azt az időszakot éltük, hogy a diáksportkörök kapcsán mindenki lelkes volt, ám nem tudták, hogyan lehetne felépíteni a rendszert. A sportmenedzseri szak láttán azt éreztem, hogy adott a lehetőség! Rendkívül illusztris társaságba kerültem, mert olyan csoporttársaim voltak, mint például az olimpiai bajnok kajakozó Kőbán Rita, a kézilabdázó Kökény Bea és egy rövid ideig még Détári Lajos is.  

És mit tudott kamatoztatni a főiskolán tanultakból?

Nagyszerű oktatóink voltak, élveztük minden egyes percét az előadásoknak, remek útmutatásokat kaptunk. Addig tudtam a gyakorlatban hasznosítani a tanultakat, amíg Udvariban az általános iskola igazgatóhelyettese voltam. Kiépítettünk egy olyan utánpótlásrendszert, ahol a fiatalok rendszeres lehetőséget kaptak a sportolásra, edzésekre járhattak, szakmai segítséget kaptak. Úgy gondolom, ez is közrejátszott abban, hogy Udvari focicsapata évtizedek óta meghatározó alakulata a megyei labdarúgó életnek.

Korábban említette, hogy a Covid miatt felhagytak a kispályás focival. Talált más sportolási lehetőséget a futball után?

Voltak próbálkozásaim, belekóstoltam többek között a teniszbe és a fallabdázásba, de rá kellett jönnöm, nem az én sportágaim. Nagyon szerettünk a volt kollégáimmal röplabdázni, kosárlabdázni. Viszont nem olyan régen óriási váltás történt az életemben: elkezdtem rendszeresen kerékpározni. Először a feleségem lett elkötelezett híve ennek a sportágnak, majd csatlakoztam hozzá. A biciklizés igazi szerelemmé vált, már túrákon is részt veszünk, körbetekertük a Tisza-tavat, a balatoni kiskört, s megtettük a 300 kilométeres Tarvisio–Trieszt távot is. Szerencsére társakra találtunk a hobbink kapcsán, mert a gyerekeink és a barátaink is benne vannak egy-egy túrában.

Milyen meccseket, sporteseményeket néz szívesen? 

Nálam a foci mindenek fölött áll, a világ- és Európa-bajnokság, a Bajnokok Ligája és a Loki-meccsei prioritást élveznek. Emellett az olimpiai közvetítéseket is szívesen nézem. Amíg a DVSC az Oláh Gáboron játszotta a mérkőzéseit, szinte egy találkozóról sem hiányoztam, még az sem zavart nagyon, amikor a nyakamba köpködték a szotyit, mert annyira közel ültünk egymáshoz. Most is megnézem a piros-fehéreket, ha az elfoglaltságaim lehetővé teszik, akkor kimegyek a Nagyerdei Stadionba, ha nincs annyi szabad időm, akkor a televízió előtt ülve szurkolok a fiúknak. Bevallom, a Ferencváros és az Újpest legyőzése szívet melengető érzést jelentett a számomra! Nem tudom megtagadni a múltam, így természetesen a kézilabdázás eseményeket is nyomon követem, főleg a Szeged és a Veszprém meccseit nézem. Bevallom, nem egyszer eszembe jut, hogy milyen jó lenne, ha helyi gárdának szurkolhatnék a két nagy csapat ellen! Hiányzik, és egyben nagyon sajnálom, hogy nincs Debrecennek, vagy a megyének NB I.-es férfi kézilabdacsapata.

Van kedvenc sportolója?

Melyik az a sportesemény, amire örök élményként tekint?

Ez egy negatív élmény, méghozzá az 1986-os labdarúgó-világbajnokságon megrendezett Magyarország–Szovjetunió összecsapás. Akkor a sorkatonai szolgálatomat töltöttem Baján, s emlékszem, hogy a laktanyában felfokozott hangulat uralkodott: rengetegen vártuk a klubszobában a meccset, még a kantin is kinyitott. Aztán mire kibontottuk a Ropit és a kólát, már 0–2 volt az állás. De hogy ne csak a rossz emlékek jöjjenek elő, elárulom, ha az olimpián nyerni tudunk, akkor a Himnusz alatt néma csendben és párás tekintettel nézzük a honfitársunkat a dobogó legfelső fokán.

Van olyan sportrendezvény, ami szerepel a bakancslistáján?

A saját közösségünk élményeit tartom a legtöbbre, így szívesen vizionálnék egy olyan telt házas mérkőzést, ahol a Sárrétudvari legyőzi a Püspökladány focicsapatát. Számomra ezek az igazi sportélmények. Lehet, az is közrejátszik ebben, hogy a háttérben zajlik a zrika a polgármester között, nagyban megy az adok-kapok, mert ez egy szigorú világ. 

Már hallottunk a Bodó Teamről, ahol csak a család tagjai kézilabdáznak. Hogyan tovább, folytatódik a tradíció?

Szerintem fontos a sport szeretete, igazi családi, közösségi élményt nyújt. Éppen ezért, a gyerekeimnek, minden fiatalnak azt mondom, ha bennetek van a spiritusz, legyetek élsportolók, de mellette legyen valami hivatásod. Azt tapasztaltam, a sportkarriert követően sokan magányossá váltak, nem tudtak mit kezdeni a civil élettel, s ezáltal magukkal sem. Az élsportolók burokban élnek, ami kívülről vonzó, de belülről kutya kemény világ, ami maximum 10-15 évből áll. Éppen ezért kell felkészülni a sport utáni mindennapokra is. 

Boros Norbert