Vajon lesz-e föltámadás 2020 húsvétján?

Húsba vágó kérdés ez az idei húsvétkor. Roppant fontos dologra világít rá. Ünneplésünkkel mi hozzuk létre az ünnepet, avagy az ünnep nélkülünk is él, s mi a szokásainkkal csak bekapcsolódunk abba? Vagyis megvan-e az ünnep az ember nélkül? S megvan-e az ember ünnep nélkül? Mert ha nem, akkor súlyos felelősség rajzolódik ki, hogy az „ünnepélyek ünnepélye” közeledtével mit tudunk tenni, hogy ne maradjunk ünnep nélkül. Hiszen emberségünkből veszíthetünk.

A legmélyebb filozófia tárul föl ezekben a kérdésekben. Miként e mostani, soha nem látott állapot is egészen szélsőséges határhelyzeteket teremt az életünkben. „Nincs új a nap alatt” – idézhetné valaki lakonikus bölcsességgel a Bibliát. Most még sincs teremtett ember, aki azt mondhatná, hogy már látott ilyet. Voltak már ragályos betegségek országokban, földrészeken, de túl globalizált világunkban most egy egész emberiségre kiható járvány van kibontakozóban. Emellett pedig egészen különleges szerepet kap a szintén az egész világra kiterjedő világháló is. (Ez volt az első világjárvány?) Most cserbenhagyni látszik minket minden eddigi bölcsességünk, tapasztalati tudásunk. Ötletelünk, próbálkozunk, de tudjuk, látjuk, érezzük, hogy nincs jó megoldás. Nos, hát, tudunk-e élni, tudunk-e továbblépni az ünnep nélkül?

Leszögezhetjük, a föltámadás most sem marad el. Az ünnep, ha csak fél (vagy negyed) árbocra eresztve is, de most is át tud vinni minket a hétköznapi sorból a magasztosabb létbe. Nem szabad hagynunk, hogy úgy suhanjon el fölöttünk, mint a délutáni szellő, hogy emléke sem marad. Igaz, az eddigi keretek szétestek, cserbenhagytak, de talán nem is baj. Ebben a megfosztottságban jobban önmagunkra ébredhetünk, mélyebbre tekinthetünk önmagunkban. Többet kell tennünk azért, hogy megértsük, mit jelent az ünnep, mit jelent a föltámadás, mit jelent a Föltámadott az életünkben – az én életemben. A szokások sokszor segítenek ünnepelni, de el is téríthetik figyelmünket a lényegtől. Most aligha lesz ilyen elterelő elem az ünnepben. Tudatosan és saját szándékkal kell megvalósítanunk azt, ami van, ami történik, amiből igyekeznem kell nem kimaradnom. Most is igaz, hogy Krisztus föltámad, s rajtam az múlik, hogy ebben én részesülök-e, vagy sem. Az ünnep nélkülem is ünnep, de én nem ugyanaz vagyok, ha kimaradok belőle.

De ne csak a magunk virtuális ünnepét építgessük. Dolgunk az is, hogy másoknak is ünneppé tesszük ezeket a szent napokat! Itt is találékonyság, újítási készség, ötletesség kell, hogy ezt a soha nem ismert feladatot ellássuk. De a feladat örök: egymásról el nem feledkezhetünk. Vannak nálunk is elárvultabbak, elzártabbak, sokkal inkább magukra hagyatottak. Mindig vannak nálunk rosszabb helyzetben lévők. Ha másoknak segítünk az ünneplésben, ezzel önmagunk önző lénye fölé emelkedhetünk. Hátha épp ez lesz a mi föltámadásunk. S e szorult helyzetünkben rájövünk, hogy nem magunkért, nem magunknak élünk. Krisztus értünk halt meg, és velünk együtt akar föltámadni. Mi is haljunk meg önző énünknek, és vele együtt támadjunk föl erre a másokért való életre. Így a bezártságban megélt ünnepünk mégis meghozhatja nekünk saját föltámadásunkat.

Kocsis Fülöp érsek-metropolita