Padlásseprésből lett a lomizás - A kakassal kelnek és indulnak piacolni

Hajdú-Bihar - Olyan nincs, hogy valamit nem lehet eladni; előbb-utóbb minden megtalálja a gazdáját. Arról ugyan megoszlanak a vélemények, hogy a szegénység vagy a nosztalgia okán, de tény, hogy egyre több kistelepülésen éled újra a piacozás hagyománya. A vidéki ember életének persze mindig is szerves része volt a piac, ezért a megyénkben is mind több önkormányzat határoz úgy, hogy pályázati forrásból korszerűsíti a helyi agorát.

Árusokkal beszélgetve szívszorító történetek kerülnek elő. Volt, hogy az idős néni két naposcsibét vitt haza hitelbe, más meg azért fogta könyörgőre, hogy a kicsorbult fejszéjébe azért a kétszáz forintért ugyan faragnák is bele a nyelet. Persze, nemcsak a szegények terepe a piac, amely az ókor óta kedvelt találkahely. Ahová jó kimenni, és az alku végén az árussal összekacsintani.

A piacolás hagyománya a régi időkre nyúlik vissza. Fotó: Napló archív

A nyugdíjas házaspárt hajnalban igazoltatta a rendőr, aki, miután bepillantott az utastérbe, és meglátta a három degeszre tömött bőröndöt, csupán ennyit kérdezett tőlük: hát maguk hová költöznek ezen a korai órán?! Csak ide a szováti piacra – felelték és már indulhattak is.

Két nyugdíj se elég

– Amikor a feleségem után én is nyugdíjas lettem, hamar szembesülnünk kellett azzal, hogy a két nyugdíj a gondtalan öregkorra bizony soványka. Ezért az első időkben idehaza végeztünk kvázi padlásseprést, és miután azt láttuk, hogy gyakorlatilag bármi eladható, elkezdtünk tudatosan járni a portéka után. A ruhaneműt turkálóból, a régi csipret-csuprot pedig a zsibogóból szerezzük be, de volt már példa arra is, hogy barátok bízták a gondjainkra a gyerekeik kinőtt ruháit vagy éppen a futóversenyen nyert, ki tudja hányadik (egyébként zsír új) faliórát – utalt a kezdetekre a férfi, majd a napirendjükre tért.

Piacos napokon hajnali négykor kelünk, nyakig pakoljuk az öreg családi négykerekűt és irány a közeli falvak valamelyike. Leginkább Hajdúszovátra járunk, de Konyáron vagy Újfaluban is megfordultunk már.

A kis falvak piacain tényleg minden van, a virágpalántától, a primőr zöldségeken, a kacsán és a kiscsirkén át a nyeletlen fejszéig. Megdöbbentő, hogy vidéken mekkora a szegénység! Gyakran mondanak nekünk olyat, hogy most nem viszem el mind a két kést, mert kenyeret is kell vegyek. Vagy a 100 forintos portékából még simán alkudik a vevő” – adott némi szociológiai áttekintést, bepillantást engedve a lomizás műfaja mögé.

Mindenki úgy tesz…

– Persze, itt mindenki úgy tesz, mintha a saját portékáját árulná, hiszen ha jön az adóhatóság, évi 600 ezer forintig csak ezeknél „játszik” az adómentességi szabály. Az APEH-nél utána jártam, hogy az asszonyéval együtt a mi esetünkben évi 1,2 millió az adómentes plafon; ó, dehogy kerülünk mi annak a közelébe! Nemhogy nettóban, de még bruttóban sem. Egyébként ne is nagyon sarcolják a magunkfajtát, hiszen van kiadás így is elég. Tankolni kell az autóba, fizetni az asztalért a helypénzt, aztán meg enni is csak kéne valamit; belegondolt már, hány csorba bögrét kell ahhoz eladni, hogy a kis pénzünknél legyünk? Van olyan, hogy Önök kérték, mi meg igyekszünk teljesíteni. Meg aztán vannak a visszajáró kuncsaftok. Él például Szováton egy művésznő, akinek csak minta nélküli fehér csészék, tányérok, cserepek, meg hasonlók kellenek, mert ő azokra szokott festeni – sorolta élményeit a hatvanas éveiben járó férfi, aztán hirtelen eszébe jutott még valami.

A piacok népszerűsége töretlen. Fotó: Czeglédi Zsolt archív

„Legutóbb olyan történt, amitől én is lehidaltam; mondja már meg nekem, hogy ha egy 17-19-es villáskulcsnak a 17-es végén le van törve az egyik fele, a 19-esen meg hiányzik a másik, akkor ugyan mit lehet kezdeni vele. Az már legfeljebb a kutyát fejbe vágni jó, ha nagyon hangosan ugat; mégis volt képük kitenni a standra 80 forintért” – idézte fel a pofátlanság netovábbját emberünk, aki a jövedelmezőségre utaló kérdésünk elöl se akart kitérni; hogy mennyit lehet ezzel keresni? Ha alkalmanként ötezer forint összejön, akkor már összetesszük a két kezünket…

Újvárosba kéne menni

Bajusz Istvánné, Nagyhegyes polgármestere azzal kezdte, hogy bár régebben divatban volt náluk piacozni, tizenéve nagyot változott a világ. – Van egy piaci területünk, ahol hébe-hóba megfordulnak főleg munkaruha-árusok, akik teherautóról kínálják a portékát, vagy idősebb asszonyoknak az otthonkát. Az a helyzet, hogy nem is nagyon erőltettük új piac kialakítását, mivel látjuk, hogy a fél falu az újvárosi nagy piacra jár vasárnaponként vásárolni – mondta.

Miután megszólíttatott, már csörgettük is telefonon Veres Margitot. Balmazújváros polgármestere arról beszélt, hogy az újvárosi embernek mindig is lételeme volt a piac. – Hét végén magam is ott szoktam beszerezni a zöldséget a vasárnapi húslevesbe. Sokat költöttünk már arra, hogy európai körülmények legyenek a piactéren, és további terveink is vannak. Igény van rá, hiszen a vasárnapi nagypiacra már három megyéből járnak hozzánk vevők és eladók. Egyébként annak is jó szórakozás piacra járni, aki éppen nem akar venni semmit. Mégis kimegy, hiszen ott jó eséllyel komákkal találkozhat, és legalább megválthatják a világ dolgait – véli a városvezető.

- Petneházi Attila -