Itt minden a pénzről szól

Debrecen - Már csak csütörtökig látható a Sevillai borbély Szinetár Miklós által rendezett előadása a Csokonai Színházban. Interjú Szinetár Miklóssal, a Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színházi alkotóval.

A Kossuth-díjas színházi alkotó szerint nem kell tartani attól, hogy kihal az operák közönsége, ugyanakkor – mondta a Naplónak – érdemes odafigyelni, hogy átmenetileg se riassza el a műfaj híveit a szupermodern rendezés. Abból az alkalomból beszélgettünk, hogy – az érdeklődésre tekintettel – még a jövő héten is játsszák négy alkalommal a Csokonai Színházban a Szinetár Miklós rendezésében tavaly bemutatott Sevillai borbélyt.

Kitől, mitől függ elsősorban, hogy Magyarországon az operajátszás felívelő, vagy hanyatló korszaka következik?

Szinetár Miklós: Maguktól az operát játszó intézményektől, mert ez csupán akarat, elhatározás kérdése. Debrecenben nagyon szép előzményeket idézhetünk, ha például a Blum Tamás–Vámos László-korszakot, vagy a legutóbbi igazgatót, Vidnyánszky Attilát említem. Nagyszerű operaelőadások születtek. Szeretik a nézők a Sevillai borbélyt is, hiszen tavaly minden bérletben lement, mégis újra színpadra kerül ebben az évadban. Szóval az opera elhatározás és pénz függvénye. Ha egy városban van színház és a feltételek megteremthetők, akkor sze­rintem presztízskérdés, hogy legyen opera.

A kultúrkormányzat mely intézkedései szolgálják ön szerint a műfaj játszóinak és rajongóinak érdekeit, s melyek hatnak ellenük?

Szinetár Miklós: Vitathatatlan, hogy a politika ma többet áldoz az operára. Én 2005-ben azért mondtam le az Operaház vezetéséről, mert drasztikusan csökkentették a támogatást. Most viszont biztosítják, hogy ott, és az Erkel Színházban is rendelkezésre álljanak a szükséges feltételek. Sőt, lehetővé teszik, hogy az Erkel a nagyon olcsó jegyeivel népoperaként működjön. Megjegyzem, a felújításoknak nincs vége, sok minden hátra van, és még nem tudni, mikor lesz rá fedezet. Mindenesetre Ausztriában legalább kétszer, háromszor annyit költenek erre a műfajra, mint nálunk.

Azért lehet-e nagy különbség, mert itthon kevésbé lenne népszerű az opera?

Szinetár Miklós: – Nem hiszem. Budapesten nagyon is keresett, vidéken sajnos, valóban kevés az előadás. Pedig biztosan szeretnék ott is, erre példa most a debreceni Sevillai borbély sikere. Inkább arról van szó, hogy az opera nagyon drága műfaj. Szoktam mondani, nem lehet számonkérni, ha a busz többet fogyaszt, mint a személyautó. Az operá­hoz zenekar kell, kórus kell, általában nagyobb a jelmezigénye, mint a prózai daraboknak – hogy csak néhány költségemelő tételt említsek.

Sokszor hívták külföldre, rendezett gazdagabb és szegényebb országokban. Vannak-e jellemző eltérések a feltételekben és a művészi hozzáállásban?

Szinetár Miklós: Nem mondhatnám. Érdekes módon inkább arra emlékszem, hogy szegényebb országban olykor több pénz jutott egy-egy bemutatóra. Sokkal meghatározóbb élmény, hogy Németországban azért nem voltam boldog, mert ott most a megerőszakolt rendezői színház a sláger. Münsterben a Carment rendeztem hagyományos előadásban, és a zenei vezetők haragudtak rám, mert tönkre teszem a nézőnevelő programjukat. A hagyományos előadást ugyanis hatalmas örömmel fogadták a látogatók. Elismerem, a rendezői színházban is vannak kitűnő alkotások. Minden a tehetségen múlik. Szerintem Angliában és Franciaországban jó példák láthatók a modern operajátszásra. Magyarországra két véglet jellemző: a „múzeumi” operák rendezői azt akarják, hogy minden legyen úgy, ahogy régen. A másik véglet, hogy jaj, csak úgy ne, mint azelőtt, forgassuk fel fenekestől! Szerintem a kettő között érdemes járni: szakítsunk a mára elavult merevséggel, de azért a néző ne rohanjon el az előadásról, mert ­annyira ultra, hogy semmit sem ért belőle.

Külföldön milyen a megítélése a mai magyar operajátszásnak?

Szinetár Miklós: Nagyon eltérő, mert szubjektív. Mondhatnám persze, hogy kiváló, hiszen éppen Guiness-rekorder vagyok: az idén 4 ország 6 városában 11 rendezésem fut. Vagy említhetem a fordítottját: az én igazgatásom idején az Operában úgy újítottunk fel hagyományos rendezéseket, hogy aztán a nézőtér tele volt németekkel. Ide menekültek színházat nézni.

Ha egy szülő szeretne az opera-irodalomban is művelt gyermeket nevelni, hogyan lásson neki?

Szinetár Miklós: Zenehallgatással, beszélgetéssel e­gészen kicsi korban el lehet kezdeni. Amikor pedig először elviszi az operába, olyan darabot válasszon, aminek érdekes és követhető története van. Mozart nagyszerű választás, vagy éppen a Sevillai borbély, de Verdit is ajánlom. Legyen óvatos: ha egy nagyon hagyományos, sőt avitt színpadra állítással kezd, amelyben a termetes énekesnők mereven állva áriáznak a semmibe, akkor a gyerek egy életre megutálja az operát. De ugyanez lesz a vége, ha valami extrém rendezéssel találkozik.

Az általános iskolai zenei oktatás nyomán alig marad jó emléke a tanulóknak az operáról.

Mit gondol, nem fognak lassan „kihalni” a műfaj kedvelői?

Szinetár Miklós: Sajnos, az iskolák valóban nem segítenek, szinte kimarad a zenei nevelés, nem teszik vonzóvá az operát sem. De szerintem attól nem kell tartani, hogy kihal a közönsége. Szoktam mondani, hogy minden relatív: a Föld több milliárd éves, az írott történelem, amiről tudunk, 6-8 ezer éves, és az opera is fennmaradt már 300 éve. Nem aggódom.

A Sevillai borbélyt korábban többször is színpadra állította. Mi ad inspirációt, hogy a már „lejátszott” művet újra szívesen elővegye, és eltérő formát, hangsúlyokat keressen?

Szinetár Miklós: Nagyon banális a válaszom: az, hogy borzasztóan szeretem. Szerencsés ember vagyok, mert az életemet remekművek között töltöttem. Egy új rendezés kicsit mindig idomul a korhoz és az emberekhez, akikkel bemutatjuk. És minden operának vannak el nem évülő mondanivalói, amit igyekszem az adott rendezésben kifejezni. A Sevillai borbély egyébként is speciális darab. Nincs még egy opera, amely ennyire a pénzről szól, itt pedig minden e körül forog. A mi lábszagú kapitalizmusunkban ez nagyon ismerős.

Milyen élményei maradtak a debreceni rendezésről: a társulatról, a színházról?

Szinetár Miklós: Csak jókat mondhatok. Tehetséges énekesekkel, nagyszerű kórussal, kiváló zenekarral, hozzáértő zenei vezetéssel és felkészült színházi emberekkel lehet találkozni. A debreceni rendezés életem kitűnő periódusa volt.

- Szabó Katalin -