A kudarc akkor is kudarc, ha megmagyarázható: a gyilkossági nyomozóknál nem lehet hibázni

A gyilkossági nyomozókra minden esetben óriási teher hárul, hiszen ez az a pálya, amelyben a hiba nem elfogadható. A szakmáról és annak hátteréről dr. Hamza József rendőr alezredessel, a Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Igazgatóságának Bűnügyi Osztály vezetőjével beszélgettünk.

Dr. Hamza József 20 éve van a pályán, Böszörményben kezdett, majd a megyei főkapitányság felderítő osztályán folytatta a munkát, fő profilja az embercsempészet és a kábítószer-kereskedelem volt. A bűnügyi osztály élére 2013-ban került, holott nem akart ezen a területen dolgozni. Az édesapja ugyanis 27 évig vezette azt, s mint fogalmazott: olyan volt ez számára, mintha egy untig látott filmet nézne újra és újra. Minden visszaköszönt, ennél az íróasztalnál ült édesapám, még a szekrény tetején álló szamovárt is ő hagyta itt – mutatott körbe. Annak ellenére sem volt egyértelmű, hogy a testülethez kerül, hogy az édesanyja is negyven évig dolgozott rendőrként. – Soha nem éreztem kényszert a családom részéről, hogy egyenruhás legyek. Gyerekként annyi vonzott, mint mindenki mást, hogy cukik a rendőrkutyák, meg vagány a szirénás autó – állapította meg. Mindezt annak ellenére, hogy már fiatalon megtapasztalta a borzalmakat, hiszen mindig az asztal körül sertepertélt, amikor az édesapja a nyomozótársakkal beszélt át egy-egy gyilkossági ügyet. Viszonylag hamar megszoktam a véres dolgokat és a hullák látványát, de akkor még nem gondoltam, hogy végül ezen az osztályon kötök ki – jegyezte meg. Ehelyett versenyszerűen kosárlabdázott, majd a jogi és közgazdaságtudományi egyetem elvégzése után civilként szerelt fel.

Az alezredes szerint a gyilkossági ügyekkel foglalkozó nyomozói szakma külön lelkületet igényel, hiszen a rendőrök olyan pszichés terhelést élnek meg azáltal, hogy nem engedhetik meg maguknak a hiba lehetőségét, amely a testületen belül sem szokványos.  Itt nem lehet olyan, hogy nincs meg az elkövető, az általunk vitt ügyek mindig reflektorfényben vannak, nemcsak a civilek, a közvélemény által, hanem a szakmán belül is. Ennek a nyomásnak meg kell felelni, miközben arra is törekednünk kell, hogy mindez ne nyomjon agyon. Megjegyzem, minden nehézség ellenére pont ez a szépsége is ennek a területnek – részletezte. Arra a kérdésre, hogy mit tudnak tenni a kiégés ellen, egy hasonlattal felelt. – Olyan ez, mint amikor az orvosok bár mindent megtesznek, mégis elvesztenek egy beteget. Kénytelenek vagyunk mi is tárgyiasítani, ami roppant nehéz. Különösen azért, mert az elhunytról sokszor több információt tudunk meg, mint a hozzátartozók; olyan viszonyba kerülünk az áldozattal, mintha mi magunk is egy közeli ismerőst veszítettünk volna el. Furcsa ez az élmény, mindent tudsz valakiről, miközben egy szót sem váltottál vele – mondta el, majd hozzátette: Egy dolgot azonban nem lehet megszokni: a gyermekáldozatokat. Nekem is két gyermekem van, így aki azt mondja, hogy nem érinti meg egy elhunyt kicsi látványa, az hazudik – szögezte le a osztályvezető. Azt már az édesapja példáján megtanulta, hogy arra mindig odafigyel, hogy a család ne vegyen észre semmit abból, milyen helyzetekkel, brutalitással találkozik. – Rajta soha nem láttam semmit, kiegyensúlyozott ember volt világéletében, szeretném ugyanazt a mintát követni.

A támogató családi háttér elengedhetetlen ehhez a szakmához, hiszen 0-24-es készenlétet igényel. A szilvesztert úgy töltöttük idén, hogy este 10-kor csörgött a telefonom: Fülöpön emberölés történt. Éjfélkor a tűzoltókkal és a mentősökkel boldog újévet kívántunk egymásnak, majd hajnalig helyszíneltünk, amit még kétnapos kimerítő munka követett, mire meglett a tettes. És nem ez volt az első ünnep, amit nem otthon töltöttem – mondta el. Megtudtuk: a siker záloga, hogy mindig úgy állnak a nyomozók egy ügyhöz, mintha a saját családjukban történt volna az adott gyilkosság. – Ezt várom el mind munkamorálban, mind a hozzátartozókkal szemben mutatott viselkedésben – jegyezte meg. Az eseteket áttekintve elmondható, hogy a gyilkosságok motivációja jellemzően az anyagi haszonszerzés, valamint a szerelemféltés. A hazai esetek többsége nem olyan, mint egy Columbo-film, ahol fondorlatosan kitervelt és kivitelezett gyilkossággal találkozunk – mutatott rá. Az indulati cselekmény a legjellemzőbb, ilyenkor a rendőröknek is könnyebb dolguk van, hiszen sokkal több nyomot hagy az elkövető. A helyszín minden esetben elárul részleteket, egy szakavatott a legkisebb nyomból is számos következtetést tud levonni. A legnehezebb esetek azok, amikor nem ölési szándékkal érkezik az elkövető, hanem mondjuk egy rablás fajul el. Ilyenkor ugyanis vagy egyáltalán nincs kapocs az áldozat és az elkövető között vagy csak nagyon kevés. Az első 3-5 nap vízválasztó egy nyomozás során.Nem túlzok, ilyenkor alvás nélkül, folyamatos munkával telnek a napok. Muszáj is így csinálni, mert a nyomozás dinamikája ezt diktálja, hiszen nyomok, információk veszhetnek el, ha nincs meg ez a gyorsaság – részletezte Hamza József. A koncentrációt azonban nehéz fenntartani, öt nap után törvényszerű, hogy lassul a nyomozás, mert a hibalehetőséget csökkentve muszáj visszavenni a tempón.

Az ügyek döntő többségében beismerő vallomással zárul a nyomozás. – Bármennyire kemény ember az elkövető, a beismerés, a megkönnyebbülés mindig felszínre tör. Furcsa lehet, de a tettessel egyfajta bizalmi viszonyt alakít ki a nyomozó, megismerjük az életét, a körülményeit.

Azzal együtt, hogy többféle elkövetőtípust különböztet meg a szakirodalom is, összességében a tettes érzelmi intelligenciájának a fejlettsége határozza meg, hogy milyen fokú megbánást tanúsít. Aki sekélyes empátiával bír, annak egy emberi élet kioltása nem különbözik egy csirke levágásától. Minél fejlettebb, annál könnyebb szót érteni az elkövetővel, mert ha az elején próbál ugyan hárítani, a végére eljut odáig, hogy jobban jár, ha nyílt lapokkal játszik – tudtuk meg. Az ügyek végkifejletét a nyomozók nemcsak hivatalból követik az ítéletig, hanem azért is, hogy bizonyossá váljon a bűnhődés.

A mi munkánk addig terjed, amíg elfogjuk az elkövetőt, és meg vagyunk győződve a tettes kilétéről. Édesapám arra tanított, hogy lelkiismeret-furdalást az okozzon, ha nincs meg a tettes, ugyanis a kudarc az akkor is kudarc, ha megmagyarázható.

– Lehet, hogy ez egyfajta védekezési mechanizmus a részemről, hogy amint vége van egy ügynek, és megvan az elkövető, átkattan egy kapcsoló a fejemben, és törlődnek az előzmények, de vannak olyan traumatikus esetek, amelyek beégnek. Ilyen a Poroszlay úti eset, amelyben még nem lett meg az elkövető - ez az egyetlen ilyen ügyünk. De bízom abban, ha végül előkerül, azzal nem az bizonyosodik be, hogy mi hibáztunk. Az egyik legborzasztóbb ügyem a balmazújvárosi volt, amelyben egy édesapa kiirtotta a családját, majd magával is végzett. Két gyermek és két felnőtt életét követelte egy értelmetlen szerelemféltés – idézte fel.

Az osztályvezető elmondta, hogy az elvégzett munkáért soha semmilyen hálát vagy elismerést nem várnak. Megoldandó feladatként tekintenek egy-egy ügyre, azt a legmagasabb szakmai színvonalon igyekeznek megoldani, amely ugyan növelheti az önbizalmat, de az eset lezárásával törlődik ez is. Nem is szoktam soha mesélni az esetekről, tinédzserként hallgattam éppen elég sztorit. Kollégákkal ugyan átbeszélünk minden ügyet, de ezek nem a sztorizgatásról szólnak, vagy arról, hogy szórakoztassunk valakit emberi tragédiákkal, sorsokkal – közölte.

– Édesapámmal gyakran beszélek egy-egy gyilkosságról, ő az első tíz mondat után már átlát mindent, mint egy kirakóst. Ez nem is csoda, hiszen 42 évig volt rendőr, 27 évig ezen az osztályon – jegyezte meg.

A szakma akkori és mai presztízsét érintő kérdésükre a gyilkossági nyomozók közösségét egy zárt csoportként jellemezte a rendőrségen belül is, amely a bűnügyi szakma csúcsa. – A 80-as években a rocksztár kategóriát súrolták ezek a rendőrök, az akkor tapasztalt vagányság még ma is visszaköszön – zárta.

Matey István