Csak más...

Debrecen - Fiktív történet egy régi fénykép alapján. Ungvári Zsuzsanna írása.

Mindig ő volt a társaság középpontja, pont, mint ezen a képen is. Ő mindig más volt, különleges, kitűnt közülünk, valahogy kiragyogott. Igyekezett is mindig más lenni, mint mi. De talán nem is kellett neki igyekeznie. Nem különb akart lenni nálunk, félre ne érts, csak más. Vagy nem is akarta? Csak más volt… Nézd meg ezt a fotót, itt is ő van középen! Egyedül ő visel csokornyakkendőt, és ahogy ott ül, szája szegletében azzal a kis félmosollyal…

Na igen, az a kis mosoly… Nem lehetett ellenállni neki, muszáj volt visszamosolyogni. Haragudni pedig sose lehetett volna erre az emberre. De nem is volt miért. Egyedül annyi, hogy irigyek voltuk rá, mindannyian. Ezt őszintén mondom. A férfiak a sármja miatt, a nők pedig azért, mert ha megjelent, az összes figyelem neki jutott. Hiába voltak gyönyörű nők a társaságban, akik szépségük mellett okosak és műveltek is voltak, hiába volt közöttünk több remek fickó, atléta alkat, vagy irodalmár, tudósember, mellette csak silány másolatok voltunk mind. Hiszen mi mind titokban, vagy nyíltan olyanok akartunk lenni, mint ő! A nők a figyelméért epekedtek, a férfiak a barátságáért. De neki nem volt igazán senkije.

Hát nézd meg ezt a képet, nézd az arcát, nézd a pózt, amiben ül! Érted már? Mindnyájan imádtuk!

Egyszer felröppent a pletyka, hogy szerelmes lett. Nem is láttuk akkoriban, csak ritkán. Azokban a hetekben olyan idegen lett, szokatlan volt tőle, hogy az arcán többször átsuhant valami furcsa árny. Máskor meg a szokásosnál is jobban ragyogott. Olyankor rengeteget beszélt, viccelődött, a lányokat ugratta. Ők meg azzal piszkálták, hogy biztosan szerelmes, azért ilyen boldog. Ő erre csak mosolygott, nem mondott rá soha semmit. Ilyenkor, a szája sarkában még huncutabb volt az a kis ránc, a szemeiben apró tüzek csillogtak, de mielőtt tovább faggathattuk volna ügyesen témát váltott.

Egy nap az egyik lány megkérdezte tőle, miért nem hozza már el a barátnőjét, olyan kíváncsiak vagyunk rá? Akkor nagyon elkomorult, ott is hagyott minket, kimentette magát, hogy valami dolga van, amit majdnem elfelejtett.

Utána már csak egyszer láttuk. Árnyéka volt önmagának. Lefogyott, az arca beesett, a szemei alatt fekete árkok húzódtak. Talán napok óta nem evett, nem aludt. Kérdeztük, faggattuk, hogy mi baja, de nem szólt. Aztán otthagyott minket. Végleg.

A főbérlője talált rá, levelet sem hagyott. Egy méternyi kötéllel hagyta itt a földi világot.

Vajon, ha jobban faggattuk volna, ha erősen akartunk volna segíteni rajta…?

Vagy talán rajta nem is lehetett? Mi történhetett vele azokban a hetekben?

Arra gondoltunk, valami szörnyű betegség, amit nem akart végigcsinálni…

Sokáig emlegettük még, aztán szép lassan a homályba veszett a mosolya, a személye, a ragyogása.

Most csak azért jutott eszembe ez az egész, mert itt jártam apám sírjánál a temetőben, és tudom, innen nem messze nyugszik. Már, ha nyugalomra lelt egyáltalán.

Elhatározom, hogy arra sétálok, és miközben a kaviccsal felszórt temetői ösvényen lépdelek, felsejlik, hogy éppen ma húsz éve, hogy elment. Azért emlékszem ilyen pontosan, mert Kláriéknak aznap született meg a lányuk, akinek én vagyok a keresztapja. Milyen érdekes, hogy pont ezen a napon járok itt… Most már szaporán szedem a lábaim, mintha sejteném, hogy amikor a sírjához érek, végre megtudom a titkát.

Árnyas fák alatt van a nyughelye, fekete márvány alatt pihen a régi barátom. De nincs egyedül. Egy olyan idős ősz hajú férfi rendezgeti a sírját, nagyjából, mint én. Mint amilyen ő is lenne most…

A férfi rengeteg virágot hozott. Rózsákat. Mind vörös. Messziről lesem, ahogyan szépen elrendezi őket a vázákban. Vajon ki lehet? Hisz neki senkije sem volt…

Pedig, ez a férfi jól ismerte őt. Mert a virágokat az őhozzá illő, tökéletes pózba rendezte, csodásan ragyognak a síron. Most a férfi a sírkő mellé lép. Ráncos kezével végigsimítja az arannyal gravírozott betűket.

Innen nem látom az arcát, nekem háttal áll. Vállai rázkódnak. Zokog.

Most veszem észre, hogy nem is mindegyik rózsa vörös. Van közöttük egy szál fehér. Az az egy kiragyog a többi közül.

[related-post post_id="3934664"]

[related-post post_id="3934195"]

[related-post post_id="3932932"]

[related-post post_id="3932065"]

[related-post post_id="3930459"]

[related-post post_id="3929478"]