A művészet? Reményt ad és válaszokat!

Debrecen - Egész életében egy zenét komponál, ami arról szól, hogy ez egy teremtett világ és rend van benne. Ha hagyjuk. Interjú Kovács Ákos Kossuth-díjas dalszerzővel, zeneszerzővel, költővel.

Szándékkal nem akartam dalszöveggel kezdeni az interjút, de a debreceni koncertjét megelőző beszélgetés óta csak Ákos-sorok dübögnek meg ringatóznak a fejemben. Minden válaszához párosítható volna egy-egy száma. Ötven éves lett kortárs költőnk, kihívás felsorolni, hogy mennyi mindennel foglalkozott az elmúlt három évtizedben, de ma is „dobol a négy kerék, mind azt súgja: menni még”.

A mostani koncert felépítésekor áttekintette mindazt, amivel eddig foglalkozott. Úgy nyilatkozott, kíváncsian várja, mit hoz a következő 50 év. Mivel lenne elégedett?

A boldogságom kulcsa az elégedetlenségem. Eddig úgy adódott, hogy nem ültem a babérokon. Mindig a következő feladat izgatott. Remélem, a következőkben is így lesz.

Most is van néhány új dalötletem, ezek mellett a visszaemlékező Facebook-bejegyzések népszerűségén felbuzdulva készítem a Visszaszámlálás könyvet. És zajlik a turné. Tíz évvel ezelőtt is jubiláló, önironikus, akusztikus koncerteket adtunk. A kerek évfordulók nyomán megpróbálom áttekinteni azt, amit az életemnek nevezhetek. Az Ákos50 nem önünneplés: elsősorban azt ünnepeljük, hogy a közönség rátalált ezekre a dalokra, lassan 30 éve már. Kisebbfajta csoda ez egy olyan műfajban, amely a pillanatról szól.

Hangoztatja, hajtja a bizonyítási vágy. Kinek akar bizonyítani elsősorban? Ki hallgatja meg először a dalait?

A családom, közvetlen környezetem az „elszenvedője” elsőként a születő daloknak. Általában a nyári időszakra koncentrálódik a szerzői munka. Ezért ha nyaralni megyünk, akkor hallgatják, hogy apa vezetés közben a lejátszóból előtörő demóra ordibál és próbálgatja a szövegeket. Demókat szoktam fölvenni és addig hallgatom, míg eszembe jut valamilyen szövegrész vagy illeszkedő ritmusú szó. Majd ezen ötletek köré írom meg a szöveget. Volt, hogy megkérdeztem a kamasz gyerekeimet, melyik dalnak álljak neki.

A bizonyítási vágy nem személynek szól, ez egy attitűd. Kíváncsi vagyok, hogy tudok-e még dalt írni. Meg arra, hogy nem írtam-e még el magam elől a témát. Végül is ugyanarról beszélek mindig. Egész életemben egy dalt komponálok, ami arról szól, hogy ez egy teremtett világ és alapvetően rend van benne, ha hagyjuk. Ehhez föl kell ismerni, hogy van teremtés és Teremtő.”

Hogyan képzeli el Istent? A jelenlétét a mindennapjainkban?

Azt mondják pap barátaink, hogy a véletlen másik neve a csoda. Ezeken keresztül van jelen. Banális példa: megyek a dugóban, s csapkodom a kormányt dühösen, hogy nem fogok odaérni. Miközben éppen ez óv meg valamitől. De mondhatok emelkedettebb példát is. Mind a négy gyerekem születésénél jelen voltam. Szakrális élmény látni, hogy az egyik emberen keresztül megérkezik egy másik, aki máris kész, teljesen egyedi személyi­ségjegyekkel felruházott kis teremtmény.

Az emberi lélek nyelve a katarzis, ami a csodákon túl megtapasztalható a szakrálistól még el nem szakadt művészetekben is. Sajnos, amit ma művészetnek hívunk, az jobbára levált a természetfeletti gondolatáról. Hiába a tehetség, nem tartom művészetnek azt, aminek nincs köze az égihez. Szokták mondani egy-egy előadásról, hogy csak kérdéseket tesz föl. Az elég baj. Kérdezni a gyerek is tud, elég ügyesen. A művészet a válaszok helye. Shakespeare például válaszol, ha véletlenül nem fordítják újra úgy, hogy a válasz kimaradjon. Például a Hamletben Polonius elküldi Angliába a fiát, áldást mond, de a mai színházcsinálók nagy része – tisztelet a kevés számú kivételnek – nem ismeri az áldás-átok, kárhozat-üdvözülés fogalompárok valódi értelmét. Arany János fordításában Polonius valami olyasmit mond a fiának, hogy az atyai áldás érjen döntéssé benne. Ez a sor mai torzításban így hangzik el a színpadon: „Áldásom csak hab a tortán.” Ez rémisztő és ostoba. Hiszem, hogy klasszikusainkat nem kell átértelmezni, elég lenne megérteni, tehát értelmezni őket. A Hamletből nem kell semmit „kihozni”, ott van benne minden, ami kell. Európában a keresztény kultúrkör dimenziója nélkül a művészet lényegében értelmezhetetlen. Shakespeare többnyire a nagy királydrámákban és komédiákban a szakrális véget választja, az égi rendet, a feloldást, amelyben minden elrendeződik, mindenki párra talál…

Vagy meghal…

Amikor Hamlet meghal, bejön Fortinbras, és azt mondja: most rendet csinálok. A mese nem arról szól, hogy milyen a világ, hanem arról, milyennek kellene lennie. Arról, hogy a legkisebb, legesélytelenebb fiú, akinek már semmi nem jutott az örökségből, elindul, és bár végig vesztésre áll, legyőzi a sárkányt. Igaz, hogy néha a tündéreknek kell összekaparni őt darabokból, de megtörténik a csoda. Ezt mára mintha elfeledtük volna. Ma a tehetség többnyire abban tobzódik, hogyan tudná megmutatni, mennyire rosszak vagyunk, mennyire rossz az élet.

Ez pótlékkeresés, Isten-hiány.

Szó szerint… A tehetség önmagában nem érdem. Az a kérdés, ki mire használja a tehetségét. A művészet dolga, egyebek mellett, hogy reményt adjon. Hiába sikeres, hiába van jó sajtója: ha ennyit se tud, nem több, mint szellemi önkielégítés.

Fő művének a négy gyermekét tartja. Egy húsvéti posztban megfogott e mondat: „nehéz apának lenni, ha nincs bevált minta bizonyos élethelyzetekre”. Említene olyasmit, amire nem volt mintája és szülőként maga tanulta meg, illetve olyat, amire a szüleitől hozta a mintát, s fontos önnek?

A locsolkodás nevű népszokás kezelésére valóban nem láttam mintát, ahogy a bejegyzésben is írtam. Urbánus környezetben nőttem fel, most pedig kertvárosi részen lakunk, ahol húsvét hétfőjén jönnek a cserkészek. Nem tudom, hogy elbújjak-e, vagy védelmezzem a lányaimat.

Azt viszont sikerült tovább­örökíteni, hogy a szent ünnepek nem önmagukért való ünneplések, hanem föltölthetőek valamilyen rajtunk túlmutató jelentéssel. Ebben a feleségem a bajnok, ő a nagy családösszetartó, a lángőrző. A hiányosságomról: apám apa nélkül nőtt föl, ezért nem volt kimondott ezermester. Talán emiatt én se lettem kezekész ember. A balatoni hétvégi házunkban ugyan én csináltam a villanyszerelést, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy érintésvédelmi szempontból kifogástalan. Ugyanitt magam hangszigeteltem egy kis szobát stúdiónak, de inkább bosszankodó, szerszámcsapkodó, ügyetlen iparos vagyok.

Bár úgy hiszem, minden zenész álma, hogy saját stúdiója, lemezkiadója legyen, kívülállóként megfordult a fejemben, hogy ennek a veszélyei is megvannak.

Egy görög barátom mesélte, hogy a környezetében az emberek nagy része nem tud úszni. Úgy vannak vele: a tenger holnap is ott lesz. Ez a veszélye a saját stúdiónak is.”

Régebben koncentráltabban kellett dolgozni, mert csak napi nyolc órára, drágán béreltük a stúdiót. Most végtelennek tűnik a lehetőség, mégis alig van módom azzal foglalkozni, amit igazán szeretek. Tegnap például hajnali kettőig válogattuk a képeket a készülő könyvbe a grafikussal, reggel hatkor ébredtem, hogy a gyerekeimet iskolába vigyem, aztán Debrecenbe utaztam a dupla koncertre. Kevés lehetőségem van arra, hogy koncentrált munkát végezzek, komponáljak. Időszigeteket kell elkülöníteni erre. Mondjuk két hétig nem foglalkozom semmivel, csak olvasok, hogy írni tudjak, vagy zenét hallgatok, hogy zenélni tudjak.

Más veszélyre is céloztam. Amikor valakinek a neve hívószó lesz, percek alatt elfogynak a jegyek bármelyik koncertjére talán, nagyon észnél kell lenni, hogy továbbra is színvonalas munkát adjon ki a kezei közül. Hogyan látja? Van szakmai kontroll? Vagy a közönség elég érzékeny mérce?

Azt hiszem, az elkényelmesedés veszélye nem fenyeget. Izgat, érdekel a munkám, mindig a következő. Lepés Gábor barátommal 25 éve zenélünk együtt, ő az első, aki hallja az ötleteimet, rá sok mindenben hallgatok. Az Ákos50 műsorában basszusgitározik, pedig egész életében billentyűs volt: büszke vagyok rá, hogy ezt a hangszert én adtam a kezébe. „Szakmai kontroll”… A szakmának írott és íratlan szabályai vannak: a miénk műfaj, nem szakma. Ezt a műfajt mindenki megpróbálja a saját elképzelése szerint csinálni. Én is. Csak egyetlen mércéje van, a siker. A sikerrel nem lehet vitatkozni.

A siker igazságát az idő határozza meg?

Nem tudom. Örülök a régóta tartó sikernek, nagy becsben tartom. Fantasztikus közönségünk van, itt is hamar elfogy­tak a jegyek. Az ész megáll, azt sem tudták a nézők, mire vesznek belépőt! A meghirdetéskor még én sem. Ez az ősbizalom jele: harminc éve vagyok színpadon, az eddigiekből talán sejthető, nem alibi produkcióval érkezem. Két hónapja napi öt órát próbálunk, előtte egy évig válogattuk a dalokat, komoly viták is voltak. Ez nagy munka. Bár tudom, van, aki legyint rá, hogy ez nem is munka. Van összehasonlítási alapom: mostam vagont, raktam falat, voltam tolmács, tanítottam nyelvet.

Aki olyan pályát választ, amellyel ismertté válik, egyszer eljut a döntésig, hogy vállal-e közéleti szerepet. Nem csak a véleménynyilvánításra gondolok, hanem például az afféle támogatásokra is, amellyel ön segíti a dévai gyerekeket. Milyen irányelvek nyomán reflektál a társadalmi történésekre?

A neveltetésem alapján. Tönkretett polgári családból származom, mint oly sokan. A közélet számomra csak annyit jelent, hogy élem a köz életét én is, nem játszhatom, hogy elefántcsonttoronyban élek. Fontos nekem is, hogy az ország, amelyben élek, boldog legyen, mert mindenkivel közös a sorsom. Szerintem a köz ügyeivel foglalkozni mindenkinek dolga, ez az állampolgári minimum. Ugyanakkor soha nem lennék tüntetések szónoka. Kérdés nélkül nem kezdem mondani a véleményemet, színpadról soha nem politizálnék. De ha megkérdeznek, nem menekülök a kérdés elől.

Azt olvastam, szerencsésnek tartja magát, mert arról beszélhet, ami foglalkoztatja, amiben hisz. Hogyan fogalmazná meg most, hogy mi ez?

Szerencse és kegyelem is van az ember életében. Előbbin a jól alakuló földi dolgokat értem. Utóbbin pedig azt az erőt, amelyik talpra állítja az embert, amikor pofára esett. Abban hiszek, hogy a művészet dolga reményt adni, akkor is, ha a művésznek épp nincs. Az égi dimenzió nélkül nem lehet reményről beszélni. A művészet az égi rendről tudósít. A nekem kedves magyar költők mind így írtak. Azok is, akik nem glóriával a fejükön jártak-keltek. Faludy nagy zsivány volt, de ha valaki elolvassa az Óda a magyar nyelvhez című versét, pontosan tudja, hogy amit írt, az szent. Ehhez képest mindegy, hogy hordott-e zoknit vagy kit szeretett.

Az a sűrített jelenlét, ami a versekben van, nem számon kérhető a hétköznapi szerzőn. Mind egyről beszélnek: valami vágyott, égi biztonságról. Hogy valaki feltétel nélkül szeret engem és van, akit feltétel nélkül szerethetek. Isten ideája nélkül ez értelmezhetetlen. Emberben, eszmében nem bízhatunk így. Az emberek meghalnak, az eszmék szavatosságukat vesztik, önmaguk ellentétébe fordulnak. Jelenits István (Berettyóújfaluból származó – a szerk.) piarista szerzetes valahogy így felelt egyszer a kérdésre, hogy van-e Isten: – Ha van, akkor jó, ha úgy élünk, mintha volna. Ha esetleg nincs, de úgy élünk, mintha volna, akkor az ember sokkal szebb, tartalmasabb, mások számára hasznosabb, teljesebb életet élhet. Mindent, amit tudok, másoktól tanultam. Kegyelemnek és csodának tartom, hogy a dalaim a mai világban képesek koncerttermekbe vonzani az embereket. Ebben a szuper, liberális, materiális valóságban erre van igénye sokaknak. Ha van kegyelem, ez biztosan az.

- Megyesi-Horváth Borbála -