Takaros magyar szauna a fotelben

Akt.:
Takaros magyar szauna a fotelben
© Illusztráció: Matey István
Vitaműsort nézek a tévében. Csupa tekintélyes elemző üli körbe az asztalt. Nagy nevek, közismert arcok, s egy másik műfajból lopott minősítéssel az elektronikus újságírás sztárjai. Boda István írása.

Magabiztos fölényük már-már lenyűgöző. Van, aki a tőmondatot szereti, van, aki a cicerói nagy íveket részesíti előnyben. Formában vannak. A napi koncot marcangolják. A politikát. De nem ám azt, ami úgy általában a köznapi érdeklődés sokféle változata. Ők egyetlen témakörben akarják tematizálni a közvéleményt: a Fidesz-kormány rémtettei. Hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken, szombaton, vasárnap s aztán megint elölről. Innentől kezdve érdektelen lenne az egész, ám a legyintőket arra biztatom: ne hagyják abba. Megéri. Azt a fából vaskarikát akarják bebizonyítani, hogy miként lesz vitafórum abból, ahol és amiben mindenki egyetért. Mert az lesz, vitathatatlan. Egy órán keresztül. S a jelenlévők egyre jobban belemelegednek. Először még tartják a sorrendet, de később a másik ihletétől nekihevülve „rázen­dít” a hangzavar.  Szegény karmester – műsorvezető – olykor-olykor még mederbe szeretné terelni az indulatokat, de a nekiszilajult természet csak legyint a kísérletre. Mindenki fújja a magáét. Ez rikkant, az ordít, amaz meg új dallamot kezd és fortissimóban összegez: patkányok, rasszisták, tolvaj banditák. S érces oldalvágással: főúr, még egy nagyfröccsöt. Kezdem élvezni az egészet.

A magyar vitakultúra lenyűgöző. Szerintem már nem is tudják, hogy adásban vannak, ők csak köpködnek, mint a milotai szilvalekvár, amikor a forrpontra hevített üstben a „nemtudomkák” fecserészik a maguk átváltozási zenéjét. Hiába, az ember ilyen: ha politikáról van szó, a gyűlölködésben a határ a csillagos ég. S mára már nem csak a hivatásosak ismerik ezt a belterjes argót, de a civil figyelem is úgy átitatódik vele, mint a mély fekvésű talaj a tél végi belvízzel. A fórum „betelefonálói” ezt a nyelvet beszélik, s rosszkedvük vele, mint a marólúg, holott ebben a tévéshowban főszerepet játszó korosztály boldogabban menetelhetne a végkifejlet felé, ha megfogadná Szabó Lőrinc gyönyörű tanácsát: Csak derűs órát veszek tudomásul!

Én kíváncsi vagyok a „Déká” kongresszusra is. Elfogulatlanul, tehát érzelemmentesen figyelem az ünnepi eseményt, s a búbánatos kisfilm után, – amely reménytelenségünk jövőképe – eszembe jut, hogy anno a Fidesz azért veszítette el a választást, mert ilyen képsorokkal riogatta a társadalmat. Csínján tehát az ilyen negatív propagandával. Olyan az, mint az inga. Visszafelé is üt. Gyurcsány is – pedig hát ő profi a szakmában – hajlamos a végletekig kopár gyalázkodásra. Hogy a miniszterelnök ilyen, hogy a miniszterelnök olyan, s óvó, gyöngéd szavai csak a szegényeket bugyolálják be lehelete melegével. Pedig van annak valami diszkrét bája, amikor egy multimilliárdos tesz hitet az ország pauperei mellett.

Ilyenkor jutnak eszembe József Attila sorai: Szívére veszi bajunk gondunk, – vállára venni nem bolond! Hát, ilyen Magyarország élőben. Legalább is Pestről nézvést ilyen. A hangulatfelelősök bármelyik stúdióban tudják a színét és tudják a fonákját is. Ha a néző eltelítődik egyik véglettel csatornát vált és meg is kapja a másik végletet. Jéghideg-forró, forró-jéghideg. Takaros magyar szauna. S mikor frissen és üdén kilépünk belőle, már csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy Jim szerint milyen a világ. Más. De az már Amerika…

– Boda István –








hirdetés