Nézőpont: Riadt szempár

Még hétéves sem voltam. Imádtam fára mászni. Érett az eper, s ugye a lehullott szemeket felkapkodta a kacsa, meg aztán aki tisztát akart enni, az inkább felmászott érte. Egy nyári zápor után megkívántam az epret, hát felmásztam.

Már lefelé igyekeztem, mikor a vizes kérgen megcsúsztam, s egy szempillantás alatt lenn voltam a földön. A hátamra estem, szédelegve kászálódtam fel. Mákom volt, mert a fejem pár centivel került el egy hatalmas kőtömböt.
Otthon nagy csend fogadott. Édesanyám csak nézett rám, nem szidott, de nem is babusgatott.
Második dobásom az volt, hogy szerettem hintázni a magas tornác ajtaján, melynek egy idő után a sarka kilazult, én meg a terméskőből kirakott járdára zuhantam. Ezúttal a fejem nem úszta meg.

Erre már elsápadt édesanyám, de most sem korholt. A szemében aggodalom tükröződött. De lehet, hogy csak most látom így, mert akkor volt még egy dobásom. A hozzám hasonló korú srácokkal imádtunk legurulni a meredek füves dombról.

Csakhogy az „aljban” belegurultam egy törött palackba. Térdem alaposan kihasadt. Édesanyám most sem volt indulatos, a szeme most inkább szomorú volt, s annyit mondott: „Kisfiam, ha fel akarsz nőni, vigyázz jobban magadra!”

- Györke László -