A szurkolás megmarad igazi életérzésnek

Debrecen - Szurkolói múltjából fakadó lokálpatriotizmusát és kreativitását igyekszik átmenteni a Dehuszba. Interjú Pethe Tamással, a Debreceni Humán Szolgáltató Közhasznú Nonprofit Kft. ügyvezetőjével.

Kiemelkedő színvonalú tevékenysége elismeréseként Helyi Önkormányzatokért Miniszteri Díjat kapott a Debreceni Humán Szolgáltató Közhasznú Nonprofit Korlátolt Felelősségű Társaság (Dehusz Kft.). A szervezet nevében az elismerést Pethe Tamás ügyvezető vette át, ennek kapcsán beszélgettünk a szakemberrel az elmúlt nyolc évről, illetve arról, milyen út is vezetett a kft. vezetői székébe.

Önről rengetegen tudják, úgymond a lelátóról érkezett: fiatal kora óta Loki-szurkoló. Hogy kezdődött?

Mint minden sportszerető fiatal, én is kijártam a meccsekre, leginkább a csapatsportágak érdekeltek. Aztán a buli kedvéért egy kosármeccsen alapítottunk egy szurkolói csoportot, melyből az évek alatt kinőtt a SZUD (Szívtiprók Ultras Debrecen). Pont abba az időszakba csöppentünk bele, amikor Magyarországon kezdett az ultraélet kibontakozni. Külföldi szurkolói magazinokat, VHS-kazettákat néztünk – például egy korabeli PSG–Marseille derbit borzalmas minőségben –, és el voltunk ájulva az ott látottaktól. A felvételeken is átjött az a fanatizmus, valamint intenzitás, amivel megélték a mérkőzéseket a szurkolók. Ezek hatására szép fokozatosan bővült a mi repertoárunk is pirotechnikával, zászlókkal, sálakkal, illetve kiírásokkal. A pirót akkoriban szinte könnyebb volt beszerezni a néphadseregtől, mint a boltban egy kiló kenyeret.

Melyek voltak a legnagyobb élményei?

Sok volt, és ezeket nem is nagyon lehet összemérni. Más az, amikor esetleg egy rendőri beavatkozást igénylő szituációba kerül az ember, vagy éppen egy olyan idegenbeli túrán vesz részt a világ végén, ahová maximum 6-7 szurkoló tudott eljutni. Hancsicsák Tibor írt egy könyvet a SZUD-ról, amit lányaim gyakran elővesznek, és nézegetik a képeket, közben mutatják, hogy apa itt is, apa ott is, illetve feltesznek kérdéseket a képen látható eseményekről, ilyenkor rengeteg emlék beugrik.

Jár még ki meccsekre?

Három gyerek mellett már teljesen más az élet, változott a fontossági sorrend, most már örülök, ha hazai meccsre kijutok. A focit mára elengedtem, a női kézilabdára megyünk a két nagyobb lányommal, ameddig leköti őket, együtt nézzük, utána mennek a csarnok játszószobájába, én pedig maradok szurkolni a csajoknak. A kicsiknek nagyon tetszik a zászlózás, de a dobot hangosnak tartják, úgyhogy távolabb ülünk az ultráktól. Amennyiben felügyelettel otthon tudom őket hagyni – és nem neszelik meg, hogy kézimeccs van –, lehetőségem nyílik nettó hatvan percre átadni magam a hangulatnak.

Annak idején gondolta volna, hogy ennyi idő elteltével is ott lesz a lelátón?

Ifjú titánként én is „cseszegettem” az idősebbeket, hogy gyertek meccsre, jó lesz, ők meg mondták, majd amikor családod lesz, másképp látod a dolgokat. Komcsiékkal már korábban is tervezgettük, idővel már nem leszünk ott mindenhol. Járunk majd idegenbe is szurkolni, csak nem minden második héten, és amennyiben az egzisztenciánk megengedi, nem nyomorgunk egy kisbuszban három napon keresztül, hanem európaibb körülmények között utazunk el egy-egy meccsre. Csak sajnos ezeket a terveket az élet Gábor balesetével felülírta.

Van, amit máshogy csinálna?

Nem. Nekem ez a szurkolói dolog kellett ahhoz, hogy megtanuljak konfliktust kezelni.

Az ultrák egyik vezetőjeként sok olyan emberrel ismerkedtem meg, akikkel valószínűleg enélkül sosem keresztezzük egymás útját. Ezek az alkalmak arra is jók voltak: ők is lássák, szurkolónak lenni nem azt jelenti, hogy valaki tanulatlan kőbunkó, hanem azt, mi is emberek vagyunk, akikkel szót lehet érteni.”

Mennyi támadást kapott a Dehusz élére történő kinevezése óta eltelt nyolc évben?

A kinevezésemkor akadt felhördülés, és még azt sem mondom, hogy nem volt érthető. Akadt, akinek a politikai nézeteiből fakadóan voltam szálka a szemében, volt, aki a szurkolói múltam miatt talált meg, vagy éppen azért, mert előtte még nem voltam ügyvezető. Éppen az Inform Médiánál dolgoztam, amikor egyszer eljött a szurkolói klubunkba Kósa Lajos, illetve Pajna Zoltán, és elmondták, lenne egy lehetőség a Dehusznál. Azt is megosztották, miért rám gondoltak: itt is – mint egy szurkolótábornál – megtalálható mindenféle ember, vannak normálisak, akadnak kifejezetten nehéz esetek, börtönviseltek, szociopaták, akikhez mind-mind másképp kell szólni ahhoz, hogy megértesd magad velük. Azt sem hallgatták el, a beállítottságom okán tudják rólam, szeretem a rendet, márpedig a korábbi feltáró vizsgálatok alapján lesz majd mit helyrehozni. Ezek a dolgok engem arra sarkalltak, hogy kipróbáljam magam, és megmutassam mindenkinek, tudom tisztességgel végezni ezt a feladatot. Nem volt egyszerű, mert akadtak gondok mind az irodában, mind az állományban, voltak rendőrségi ügyeink itt is, ott is. Az akkori dolgozóink 10 százalékánál úgy nézett ki a konfliktuskezelés, hogy „kezelésbe vette” a vitapartnerét. Na, ezeket kellett először megoldani, aztán kigyomlálni a nem odaillőket minden szinten.

Sikerült mára kigyomlálni őket?

Amikor kineveztek, az első feladat az volt: fehérítsük ki a szervezetet. Az akkori dolgozók közül akinek vaj volt a fején, tudta, hogy mennie kell. Az első munkanapomon már több közös megegyezéses távozási kérelem várt az asztalomon. Aki nem vett részt a visszaélésekben, azokhoz nem nyúltunk, mert nem akartunk mindenkit kipenderíteni, csak a sárosakat. A fizikai állománynál még vannak olyanok, akiktől alig szabadulunk meg, egy másik program kapcsán ismét visszakerülnek hozzánk. Ha egy évre kényszerpályára is teszem, mondjuk ittasságért, vállalhatatlan magaviseletért, egy év múlva visszaveszem – amennyiben az alatt nem csinált valami hülyeséget –, mert elmondja, hogy otthon öt gyerek várja, adjunk neki még egy esélyt. Van, aki él ezzel, és van, aki visszaél, utóbbiak számára onnantól nincs visszaút. Mivel egyre több embert szív fel a munkaerőpiac, a közfoglalkoztatás intenzitása csökken. Napjainkra már nagyjából azok maradtak benn a programban, akik vagy önhibájukon kívül nem találnak rendes állást, vagy szándékosan nem is keresnek, mert úgy vannak vele, van egy bejelentett munkahelye, a társadalombiztosítása megoldott, ledolgozzák a munkaidőt, majd elmennek fusizni. Embere válogatja, kivel mit lehet kezdeni, kiből mit lehet kihozni.

Például ha van egy életerős fiatal, akin látszik: ha egy kicsit megerőltetné magát, és nem tunyulna bele a közfoglalkoztatásba, simán találna magának állást, akkor megteszek mindent annak érdekében, hogy ő visszakerüljön a versenyszférába.”

Mennyi gondot okoz, hogy a munkaerőpiac elszívja az embereket?

Az utóbbi két évben egyre nagyobbat. Tavaly még volt egy olyan kőművesekből álló brigádunk, akikkel egy egyszerűbb betonozási munkát remekül el lehetett végeztetni, idén már nincs. Év elején volt is egy megbeszélésem a város vezetőségével, ahol vázoltam: olyan esztendő elé nézünk, amikor több olyan munka lesz, amit az eddigiektől eltérően nem tudunk majd elvállalni, vagy csúszni fogunk a határidőkkel, mert szép lassan elfogytak a szakképesítéssel rendelkező embereink. Például egy komplett fűrészes brigádunkat vitte el a MÁV, de mellettük az elmúlt időszakban majdnem negyven olyan kolléga talált állást magának, aki a munkaszervezésben, a brigádok vezetésében remekül bevált. Ez számunkra nehézség, ugyanakkor öröm, hiszen ez lenne a lényege az egésznek, hogy visszataláljanak az elsődleges munkaerőpiacra.

Meglátása szerint a közmunkaprogramnak mi a feladata?

A közfoglalkoztatásnak sosem azt az oldalát néztem, amely a számokról szól, hanem azt, miként tudunk segíteni, felkarolni olyan embereket, akik bajba kerültek. Milyen módon tudunk lehetőséget adni nekik arra, hogy összeszedjék magukat, ismét hasznos emberként tekintsenek magukra, és nem utolsósorban újra rendszert hozzunk az életükbe azzal, hogy felkelés után nem szomorkodnak vagy isznak, hanem helyette dolgoznak. Van olyan programunk például, amelyben csak hajléktalanok vesznek részt, ők leginkább a kertészetünkben vannak, évente megtermelnek 60-70 ezer virágpalántát, melyet elültetnek köztereken és különböző intézményeknél, fóliasátrat építenek. Nekik már ez is előrelépés, hiszen látja a munkájának a gyümölcsét, hogy szépen nőnek a virágok, vagy éppen gyönyörű a virágágyás.

Mi az elképzelése a szervezettel kapcsolatban?

A szurkolói múltamból fakadóan rendelkezem lokálpatriotizmussal, fanatizmussal, kreativitással, amelyet igyekszem átmenteni a Dehuszba: a lehetőségeinkhez képest nézzen ki normálisan a város, legyenek minél rendezettebbek a közterületek. Az említett megbeszélésen elmondtam, továbbra is olyan irányba szeretném vinni a szervezetet, amit Nyíregyházán láttam: előbb-utóbb alakuljon ki belőle egy önálló városfenntartó kft., vagy annak legyen az egyik pillére.

A város is tudja, mi jóval olcsóbban el tudunk végezni egy-egy munkát, mintha azt egy vállalkozótól rendelné meg. Ráadásul mi nem azt mondjuk, hogy majd két hét múlva odakeveredünk és nekiállunk, hanem, ha van rá mód, azonnal cselekszünk.”

Mennyire partner a város az ön által felvázolt irányban?

Biztos akadnak olyanok, akik ellenzik ezt, vagy másképp gondolkodnak a szervezetről, de egyre többen tekintenek partnernek minket. A zöldterületi osztály és a főkertész egyre több mindent bíz ránk, érdeklődnek, mire lenne szükségünk ahhoz, hogy ellássuk a feladatunkat. Szerencsére nemcsak érdeklődnek, hanem, ahol tudnak, segítenek azzal, hogy amikor szükséges, a város vezetői elé viszik az ötleteinket, ahol a legtöbb esetben meg is kapjuk a jóváhagyást és a bizalmat a munkánkhoz.

- Molnár Szilárd -