Az a baj, hogy sötétben minden tehén fekete

Debrecen - A belvárosban húzósabbnak bizonyult az éjszaka, mint a tábor környékén.

A két-három percenként elhúzó rendőrautóknak és a fel-feltűnő gyalogos járőröknek, polgárőröknek köszönhetően veszélyesnek nem, inkább bizarrnak nevezném a Sámsoni út környékét péntek éjjel – férfiként. Nőként viszont bárkinek, bármikor aláírnám, hogy nem, nem érzem magam biztonságban a folyamatosan jövő, menő afrikai és arab férfiak között. Hiába tudja az ember az eszével azt, hogy nem minden afgán vagy algériai szatír, sőt túlnyomó részük valószínűleg egyszerű, józan ember, akit a nyomor, a kilátástalanság hajtott Európába, a sötétben minden tehén fekete (és tuti, hogy meg akar erőszakolni).

Ez a nem túl eredeti gondolat fogalmazódott meg bennem a leghamarabb a menekülttábor mellett, amikor egy hete elkísértem Dolycsák Ferencet éjszakai körútjára. A Debreceni Polgárőrség a Cívis Városért kerületvezetője régi motoros, sok éven át szolgált a honvédségnél, nevelőtanárként tapasztalatot szerzett a debreceni javítóintézetben, s teljes erővel szervezi, irányítja a legnagyobb polgárőr szervezet munkáját.

Zárt Kikötő

A június 14-ei éjszaka csendesen telik a Sámsonin: a presszók tíz órás zárásával a táborlakók egy része gyalogosan indul a belváros felé, mások egy több mint hatvangépes netkávézóban skype-olnak, videóznak, játszanak. Egy balkáni srác kétszer dühösen az asztalra csap, talán pénzt veszített valami virtuális kaszinóban, vagy hátba lőtték a Call of Dutyban (egy népszerű lövöldözős játék), de ennyi.

Mielőtt a belváros felé vesszük az irányt, szétnézünk a csónakázótóval együtt leeresztett Nagyerdőn: a legkomolyabb mozgást egy étterem cigiző pincérei produkálják, annyira halott az este. Dolycsákkal azért végigjárjuk a működésében – tűzoltósági felülvizsgálatra hivatkozva – felfüggesztett Kikötő környékét, de még csak egy szerelmeskedő macskapár szemébe sem sikerül belevilágítani.

– Az egyenruhánknak és a fellépésünknek köszönhetően akkor sem szólnának vissza, ha számukra éppen rosszkor érkeztünk volna – felel a polgárőr arra a kérdésre, hogy milyen gyakran küldik el őket a fenébe. Visszafelé, a Kölcsey Központnál a kerületvezető a kocsiból rászól egy társaival „pattogó” fiatalra, biztos, ami biztos, a Déri Múzeumnál kiszállunk, de a gyerek lehiggadva sétál el mellettünk. A múzeumpark padjai foglaltak, egy apróra törött üveg szilánkjait elrugdossuk az útból. Egy társaival üldögélő tinédzser harsányan köszön, majd amikor kicsit eltávolodtunk, nagyot böffent: feltehetően ez a valódi véleménye az egyenruhásokról. De le van tojva.

A Bikánál

A főtéren egy félpucér roma fiú emelt hangon magyaráz egy nála jóval idősebb, sovány nőnek. Előbbi mellkasa csupa seb, pengével karistolta magát össze szerelmi bánatában. Marasztalná az asszonyt, Dolycsák Ferenc meginti, csendesebben, mire odább ülnek pár méterrel. Még nem tudjuk, hogy kell-e rendőrt hívnunk, ezért helyet foglalunk az Aranybikával szemközti padokon.

Néhány örömlány gyűlik körénk, előkerül az összevagdalt fiú rettenetesen részeg és legalább annyira agresszív unokatestvére, közvetlen közelről fenyegetőzve, sérelmezve, mit szólunk bele a dolgukba. A csetepaté végül elül: a „szerelmesek” csöndben alkudoznak, az amúgy rettenetesen lestrapált „lányok” reménykedően tekintgetnek egy szomáli csapat felé és a részeg is eltűnik a bokrokban.

Mint később megtudom, azért a hajnal rázósabb volt: néhány heveskedő fiatalra a kapitányságon köszöntött a reggel, míg két drogárust rendészek kalapáltak el valahol az éjszakában.

- Ratalics László -