Olvasói levél: Cum Deo pro Patria et Libertate

Akt.:
II. Rákóczi Ferenc – Mányoki Ádám festménye
II. Rákóczi Ferenc – Mányoki Ádám festménye - © Fotó: Archív
Debrecen – 280 éve, 1735. április 8-án hunyt el az a Felsővadászi II. Rákóczi Ferenc (született: Borsi, 1676. március 27.), akire az a feladat várt, hogy a török uralomtól megszabadult országot szabadságharc kezdeményezésével függetlenítse a Habsburg önkényuralomtól.

Ismeretesek a történések színhelyei és az események végkifejlete; illetve az is, hogy 1700. november 1-jén Rákóczi levélben fordult XIV. Lajoshoz: „Franciaország jóléte és érdeke, úgymond azonos Magyarország jólétével és érdekeivel; a rendek elégedetlenek a bécsi udvar törvénytelen eljárásaival – most inkább mint bármikor, célt lehet elérni, ha Franciaország a magyaroktól meg nem vonja segélyét”. Igen ám, csak – mai szóval élve – a térség geopolitikai feszültségei, meg az állandó változó helyzet, a svéd–lengyel; a francia–osztrák; a litván–svéd; a lengyel–orosz; az orosz–francia; az orosz–svéd ellenségeskedések meghiúsítottak minden magyar törekvést.

Az európai nagyhatalmak, csupán csak önös érdektől vezérelve, saját magukkal voltak elfoglalva, így a nagyságos „vezérlő fejedelem” és hívei ugyancsak bonyolult, ellentmondásoktól hemzsegő; sőt még árulásoktól sem mentes körülmények között próbáltak eredményt elérni. Mindenképpen meg kell említeni, hogy a ruszinok (a munkácsi 128 és a szentmiklósi uradalom 33 faluja) – természetesen politikai, társadalmi, szociális, gazdasági és történelmi okok miatt – felettébb ragaszkodtak és kitartottak amellett az uruk mellett, aki „leghűségesebb” népének (gens fidelissima) nevezte őket. (Máriapócson van a Kárpát-medencei ruszinság görögkatolikus zarándokhelye.)

Sajnos azonban, már a romhányi csata kimenetele megpecsételte a szabadságharc sorsát. 1710-re végképp szertefoszlott minden remény, és a Habsburgok magyar-magyar ellenes ármánykodása is sikeresnek mutatkozott: eleve már kuruc-labanc „párharcként” indult minden, s a végén meg a császáriak élére gróf Pálffy János került.

Rákóczi 1711. február 21-én végleg elhagyta az országot, majd viszontagságok sorozata után 1717-ben Rodostóba került. Szép remények ellenére 1711. április 30-án bekövetkezett az elkerülhetetlen: Szatmár-Majtény (zászlóletétel; Domahíd nevű vasútállomás mögött található a kuruc emlékmű) Nagykároly térségében. Rákóczi egy európai békekötés kedvező feltételeiben reménykedett, ám a kötött béke olyan megegyezéssé vált, amely a győztesek akaratát szentesítette; illetve mondják még azt is, hogy: „Uraink az ország függetlenségét nemesi szabadságra cserélték”. Azt elképzelni sem lehet, hogy milyen „ízű” lehetett az a bizonyos kényszerbéke – még annak ellenére is, hogy a fegyvereiket megtarthatták.

Rákóczi hamvait 1906. október 28-án hozták haza Törökországból, igen nagy és kegyeletteljes fogadtatás közepette. Ez az alkalom szakrális és mitikus magaslatra emelte a fejedelmet, s így, a nemzeti tudat, büszkeség és ragaszkodás örökös ébren tartójává szentesülhetett.

Ravasz László református püspök szerint: „Tragikuma, az örök magyar tragikum: soha sem lehetett az csinálnunk, amit kellett volna; mindig azt kellett csinálnunk, amit lehetett”. Az évszázadok folyamán számtalan szépirodalmi és zenei alkotás idézi elénk Rákóczi alakját és szellemiségét. Petőfi úgy hozza az élők közé, mint: „Hazánk szentje, szabadság vezére./ Sötét éjben fényes csillagunk.”

A diktatórikus világban (1962) is lobogtak „Rákóczi zászlai”, de napjainkban is hallani véljük a „csatakürtök” meg a tárogatók hangját – ugyanis a Rákóczi-induló vérpezsdítő dallamával kezd hajnalban a rádió. Az sem mellékes, hogy Kalotaszeg tisztaszobáinak falán, a féltve őrzött családi képek között, ott található a Rákóczié is. A magyarság soha sem nyugodott bele abba, amit a kényszer diktált, de a múltból tanulni kell.

– Hutzler Vilmos, Debrecen –








hirdetés