Nézőtér

Amióta belefogtunk a sportnagyhatalom szerep eljátszásába, azóta gyanús nekem a dolog. Nevezetesen az, hogy nálunk csupa teltházas rendezvény van! Legyen az meccs, színház, hangverseny vagy kolbászfesztivál, az mind roskad a tömegtől, a kommunikációban és mindegyiken kétszer annyi a vendég, mint amennyit vártak a rendezők, illetve amennyi elképzelhető. Aztán a valóság meg sem közelíti az álmokat. Réti János írása.

Játsszon a magyar csapat vagy maga a válogatott akár Kuala-Lumpurban (azaz iszonyú útiköltségnyire kis hazánktól) vagy még messzebb, egyszer csak zengeni kezd a Ria-Ria–Hungária, és lengenek a piros-fehér-zöld zászlócskák. Így van ez másutt mindenhol a világon, csak itthon nem! Mert a hazai stadionokban, pályákon, csarnokokban bizony egy takaros „fél ház” már tetemes tömegnek „adható el”. Már arra is gondoltam, hogy csak nem fizetnek a nézőknek valamilyen honoráriumot a nézésért? És csak nem állami pénzeken folyik az utazgatás? Reméljük nem! Mert nem kizárt, hogy amikor vége a meccsnek, mennek pénztárhoz! – Maga mit csinált? – Ordítottam, hogy Ria-Ria. Hungária. – Rendben 2 ezer 500 és maga? – Én? – Hogy Mindent bele! – Oké 2 ezer 400 és maga? – Tartottam egy molinót. – Mi volt ráírva? – Hogy édes hazánk, meg az, hogy Vecsés.” Reméljük, azokban az országokban, városokban, ahol a telt házak vannak ott a közös meccsre, koncertre, karneválra járás szerves része a társasági kultúrának! Csak mi még nem tartunk ott! Pedig már van annyi létesítmény, mint „égen a csillag”, kis falvak csapatai az első osztályért épülő-szépülő stadionokban, csarnokokban játszanak, csak valami, mintha „hiányozna a táncból!” Talán nem érezzük jól magunkat egymással, egymás közt? Talán nem akarjuk hétvégén is azokat látni, akiket egész héten láthatunk? Fogalmam nincs, csak furcsállom. Meg azt is, hogy mindent elvállalunk. Azok helyett is, akik lemondták. Nincs olyan újdonsült sportág, zenekar vagy gasztromutatvány, ami nálunk nem lelne otthonra. Természetesen nagy érdeklődés mellett, nagy sikerrel! Ugyanakkor a valóságban nem ez köszön ránk. Hanem árverezésre váró házak, kikapcsolt szolgáltatások, éhes gyerekek. Igaz, hogy ők enni már kapnak. De csak olyat, amilyet a kormány megenged, ami nekik ízlik. Hát, nekik legyen mondva…

- Réti János -