Erdők, sziklák övezte csillogó „tejszínhab”

St. Moritz - Még Svájcban is különlegesen szép tájképnek számít a „legkeletibb” négyezres, a 4049 méteres Piz Bernina.

Amikor az alföldi, az ég a földdel összeérő horizont látványához szokott ember megáll a Keleti-Alpok legmagasabb hegycsoportjától úgy tíz kilométerre lévő parkolóban és szemközt találja magát a képeslapra illő képpel, csak áll és megkérdezi önmagától, hogy akkor ez most mi? Majd amikor megszokta a szinte a hegy lábáig nyúló, a napsütésben fehéren szikrázó gleccserek, a jégfolyót övező szürke sziklafalak látványát, megérkezik az élénkpiros vagonokból álló Bernina Expressz, még a lélegzet is bennakad. Annyi szépség, különlegesség néhány pillanatra, hogy az szinte már giccs.

A hegyet fényképező turistákkal tele vonat azonban gyorsan áthalad előttünk, a sorompó felnyílik, megindulnak a gépjárművek és a biciklisek, mi, magashegyi túrázók pedig az ábrándos csodálatból visszazökkenünk a parkolóba, és járművünkkel már indulunk is a közel 2 ezer méter magasan lévő Diavolezza-ház elé. Innen indulunk a naponta több száz természetkedvelő „zarándokútjára”, a Bernina gleccseréhez vezető útra.

Tökéletes hármas kúp

Előtte azonban pontosítjuk a helyünket. Debrecentől mintegy 1300 kilométerre, Kelet-Svájcban, Graubünden tartományban, Engadinban, St. Moritz városa közelében vagyunk. Természetesen autóval a legegyszerűbb ide eljutni, de mint említettük, megy vonat is (hallottuk a svájciaktól, hogy annak viteldíja még nekik is drága – a szerk.), sőt kisrepülővel is leszállhatunk a közeli Samedamban, ahonnan busz megy a Diavolezza-házhoz.

Hatalmas parkoló, óránként egy svájci frank, rengeteg ember, magyar szót nem hallottunk a túránkon. Ez természetesen az aprókaviccsal felszórt, enyhén emelkedő gleccserútra korlátozódott – gondoltuk induláskor, de aztán másként alakult. A Diavolezza-ház közelében autentikus sajtmanufaktúra, kecskékkel, tehenekkel, helyben készített sajttal és természetesen kóstolóval. Majd egy lenyűgöző vízesés, alatta a picinyke sziklatavacska a vörösfenyőerdőben, és egy jókora kanyar az úton, ahonnan immár a mintegy 20 kilométer hosszú és fele ilyen széles Bernina-masszívum néz velünk farkasszemet. A 4049 méteres csúcs az előtte lévő szirt takarásában éppen csak látszik, de sebaj, a 3901 méteres Piz Palü tökéletes hármas kúpja és a csúcsok szülte, több kilométer hosszú Morteratsch-gleccser csodája szinte folyamatosan az úti célon tartja a tekintetet.

Az odavezető út sem csupán egy egyszerű séta, hiszen oszlopok mutatják, hogy az elmúlt bő másfél évszázadban hol volt a jégfolyó vége.

Az első oszlop – 1860 – közvetlenül a parkoló után. Majd húszévente újabb és újabb évszámjelző oszlop, de jelezve a gleccser olvadásának gyorsuló ütemét, egymástól már mind nagyobb és nagyobb távolságokra. Az utolsó két és fél évtizedben azonban már ötévente helyeztek el egy-egy gleccservég-jelzőt, és ezek távolsága alig kevesebb a korábbiakénál. Természetesen nem egyszerű műanyagtáblákról van szó, hanem mindegyiken képekkel és térképekkel szemléltetett hasznos információ a Bernináról, a növény- és állatvilágáról, a környező természet változásáról, Engadin életéről, művészetéről, no meg persze a gleccserekről.

Jég alól a robajló víz

A fenyők egyre fiatalabbak, a kövek mind nagyobbak, ahogy haladunk előre. Egy-egy út leágazik, jelezve, hogy völgyet szegélyező meredek hegyoldalt megmászva akár oldalról vagy akár felülről is megpillanthatjuk a természetnek ezt a csodáját. Az egyiken mi is tettünk felfelé egy rövid sétát, jó száz méterrel álltunk meg a kavicsos út fölött. A látvány elbűvölő. Persze a gleccseré is, de az nem sokban különbözik a lentitől, ellenben a ritkásan növő fenyők és közöttük a különböző méretű vöröses sziklák, mint egy hatalmas park terül el a lábunk előtt.

Szűk órás sétánk végén már csupán kövek és a törmeléken megtelepedő kőtörő növényeket figyelhetjük meg, ha magunk elé nézünk. Tekintetünket felemelve azonban ott a cél, a messziről hófehér tejszínhabnak látszó, közelről azonban szürke kövekkel borított gleccser, amely alól őrületes robajjal tör elő a tejeskávé színű, mintegy Berettyó méretű patak, amely az ottaniak szerint az Inn egyik forrásága. Innen a figyelmeztető táblák szerint nem lehet tovább menni, mert az olvadó gleccserről időnként kőzuhatag indul a mélybe. Még egy pillantás a hegyre, a gleccserre, a patakra, és indulás visszafelé…

A jégfolyó és a két szülője

Visszaútban azonban találtunk egy utat fölfelé, a jégfolyó irányába, amely a patak szintjéhez viszonyítva, mintegy 300 méterrel magasabb sziklaszirten végződött. Óriási kövek között a lapos sziklákra rakott kőoszlopok mutatták az utat, amely egyre meredekebb lett. A jó kilométeres út utolsó kétszáz méterét már négykézláb, szinte a sziklákhoz tapadva tettük meg, természetesen megfelelő hegymászó felszerelésben. Mellettünk a gleccserelvégződés szikláktól és törmeléktől szürke elvégződése. Fent, a füves magaslaton, a gleccser felé fordulva két pad fogadta az oda felkaptatókat. Pihegtünk, pihentünk és közben „ittuk” a természet csodáját: a szikrázóan fehér, habszerű Morteratsch-gleccser látványát, mögötte a két „szülővel” a Piz Berninval és a Piz Palüvel.

KZS

A Bernina-csoport legmagasabb csúcsai:

[related-post post_id="3964992"]