Posztapokaliptikus fémorgia a homokban

Max Rockatansky harminc év után újra előbújt az ausztrál sivatag dűnéinek árnyékából.– Már csak egy dolgot vehetnek el tőlem: az életemet – fogalmaz a főszereplő a Mad Max – A harag útja című film bevezetőjében, s valóban, az egész mű nem szól másról, csak a túlélésről. Pedig abban a posztapokaliptikus környezetben, ahol a történet játszódik, az emberi életnek már vajmi kevés értéke van: a víz, az üzemanyag, a lőszer sokkalta fontosabbak, nem csoda, hogy a Halhatlan Joe önkényuralma alatt tengődő társadalomban a harcosok legfőbb vágya a minél heroikus(abbnak gondolt) halál. Viszont a főhősöket tényleg az motiválja, hogy a homoktengerben egy jobb és szebb világban „érhessenek partot” – egy több tonnás teherautó, a Hadivas segítségével.

A kultusz

A Mad Max-sorozat kultusza a mai napig igen erős, hiszen nagy valószínűséggel még a fiatalabb generáció számára sem kell túl sokat magyarázni, miről is van szó: egy megkeseredett, magányos hős kalandjai az ausztrál pusztában harminc-negyven év távlatából is látványosak és szórakoztatóak. A menő járgányok és autós üldözések, az egyvonalas, ám markáns (sokszor degenerált) karakterek, a kihalt táj, a fém és a bőr fetisisztikus imádata mind-mind elősegítették azt, hogy a film műfajt teremtsen (olyan jobb-rosszabb alkotásokat megihletve, mint a Terminator, a Waterworld, A puszta acél, a Halálhozó 3000, vagy a 2019: Az új barbárok), s három évtizednyi kihagyás után is mindenki feszült várakozással viseltessen A harag útja iránt. (Hogy a kultuszra magyar példát is említsek, a Vágtázó Halottkémek A földalatti zene ellentámadása című dalában az alábbi sorok szerepelnek: „nem lesz többé ember / csak zombi és med mex”.)

A nehézségek

Ki gondolta volna, hogy George Miller az 1979-es, gyakorlatilag zsebpénzből összeeszkábált első Mad Max-filmje után 2015-ben a cannes-i fesztiválon érheti meg a negyedik (nem szerves folytatásnak tekinthető) fejezet hivatalos bemutatóját? Pedig sokáig nagyon úgy tűnt, hogy a sivatag elnyeli a terveket: Miller nem tervezet folytatást a trilógia lezárását követően, ám végül sok ötlet megfogalmazódott benne, s a kétezres évek elején nekiállt a tervezésnek (akkor még az addigi címszereplő Mel Gibsonnal). Ám először a 2001. szeptember 11-i terrortámadás tett be a munkának, majd a forgatási helyszínnel akadtak problémák (a kiszemelt terület a heves esőzések miatt kizöldült, s használhatatlanná vált, emiatt Namíbiába kellett költöztetni a forgatást), így végül 2015-ig kellett várnunk arra, hogy Max Rockatansky ismét bepattanjon leharcolt, de bivalyerős Interceptorjába, és… hogy pár perc után rögvest ócskavassá is tegyék azt üldözői.

Posztmodern western

A film első fél órájában Miller rögtön meg is idézi az előző három részt: a kissé burleszkszerű begyorsítások a Mad Maxet jellemezték; a gigantikus páncélkamion Az országúti harcosban kapott fontos szerepet; a kolóniák, a beltenyészet, a fogyatékos karakterek (köztük egy törpe) pedig Az igazság csarnokán innen és túl meghatározó elemei voltak. És ahogyan a trilógiában, úgy itt is nagyon erős a western-hangulat. Mindez a helyszínben (végtelen határvidék), a szereplőkben (velejéig romlott, despota „földbirtokos”; az őt követő zsoldossereg; a szótlan, tragikus múlttal bíró főhős és főhősnő; a területüket elveszítő „indiánok”), a történetvezetésben (üldözés, heves összecsapások, a megmentett kolónia elhagyása a zárlatban) és a minimalizált dialógusokban is tetten érhető (a rendező elsőként a storyboardot készítette el, direkt a képekre bízva mindent, a lényegre törő szövegeket csak a legvégén illesztette be a sztoriba).

„Zöld” út az új részeknek

Összességében a film legnagyobb erénye épp a legvégén megemlített jellemzője: a papírvékony történetet Millerék nem terhelték túl fölösleges magyarázkodással és szövegeléssel, inkább megépítettek egy halom, küllemében is tiszteletet parancsoló autót, s szabadjára engedték őket a pusztában, hadd tegyék a dolgukat, tömény akcióorgiát zúdítva a nyakunkba. Szintén pozitívum, hogy a trükkök nagy része valós kaszkadőrmunka, számítógépes effekteket csak apróságokban alkalmaztak. Bár a színészeknek sok dolguk nem akadt a karakterformálással, de jól teljesítenek (kár, hogy a mindig, mindenben zseniális Tom Hardy megszállottsága és játéka a szájbilincs levételével elszürkül), a rendezőtől viszont hatalmas ötlet volt az első rész antagonistáját alakító Hugh Keays-Byrne-re bízni egy újabb ikonikus szemétláda megformálását Halhatlan Joe személyében), a táj és a színvilág is elképesztő, ahogyan a zene is nagyban hozzájárul az események dramatizálásához. Ettől függetlenül azért akad egy-két üresjárat, de a sok-sok elismerő hang nem alaptalan, A harag útja robbanásokkal, vérrel, vassal, benzinnel, homokkal kövezte ki az utat a folytatásoknak.

HBN-VÉKONY ZSOLT