Három a SanDisk igazság - a Sansák legyenek veletek

Természetesen az első szériás darabok igen kezdetlegesek voltak mind az "alapgépet", mind pedig az elengedhetetlen fül(vagyis akkor még leginkább fej)hallgatókat tekintve.A dolog egyik érdekessége az, hogy ekkor már a CD évek óta létezett, és senki nem gondolt még arra -- illetve leginkább gazdasági és technikai okok miatt --, hogy az ezüstös korong sokkal megfelelőbb lenne erre a célra. Azonban 1984-ben a japán vállalat kijött első CD-alapú hordozható zenelejátszójával, a D-50-essel, mely még nem kevert akkora port, mint ahogy azt a gyártó szerette volna.

Kis lépés a Sony-nak...
Az igazi áttörést az 1990-es évek második felében élhettük meg a CD Walkmanek piacán, és ezidőtájt próbálkozott a SONY a MiniDisc elterjesztésével is, mely vállalkozás csődöt mondott, így ezt felismerve az ezredforduló hajnalán már nem is nagyon erőltette a dolgot a japán óriás.

A mai modern kis zenekütyük alapjául mindenképpen a Discmaneket későbbi változatait tekinthetjük, melyek már képesek voltak adatalapú kiolvasásra is (mp3, ATRAC). Azóta milliónyi változat látott napvilágot, melyek mágneses, optikai vagy elektronikus úton tárolják az információkat. Jelen teszt alanyai az utolsó kategóriába sorolandók, vagyis semmiféle mozgó alkatrészt nem tartalmaznak.

SanDisk Sansa c250
A SanDisk Sansa szériája egyértelműen a fiatalokat célozza meg, akiknek nemcsak a valós tudás, hanem ez előbbinek a körítése is elsődlegesnek számít egy eszköz megítélésekor. E termékcsalád fontos eleme tehát a külcsíny, és mindenekelőtt annak a hirdetése, hogy "modern vagyok, (ezért) kellek neked".

Vegyük legelsőnek a Sansa c250-est, mely dobozának színösszeállítása alapján igen szívet melengetőnek tűnik. De csak addig a pillanatig, míg ki nem bontjuk a csomagot, hiszen a kis kütyü inkább a hideg színek felé húz kékes alapú kijelzőjével a frontvonalban.

A Sansa c250-es a c200-as család tagja, mely a SanDisk újszériás zenelejátszóinak sorában a legegyszerűbb kategóriát jelenti. Fő attrakciója -- mily meglepő --  a különböző hanganyagok, zeneszámok lejátszása, ám emellett plusz funkcióként a képnézegetés is elérhető. Ez utóbbihoz telepítenünk kell a mellékelt CD-n is megtalálható SanDisk Media Converter nevezetű programot PC-nkre, hogy e szoftver segítségével emészthető formába tudjuk hozni kedvenc fotóinkat.

Természetesen egy előre konfigurált "slide-show" formájában is megtekinthetjük képeinket. Ennyit a szemet igéző tartalmakról, ezentúl koncentráljunk csak a dallamokra! A c250-es 2 GB-nyi belső tárhellyel örvendeztet meg minket, mely egy ideig bőségesen elegendőnek tűnik - persze veszteségesen tömörített anyagokra gondolunk. Ha már itt tartunk, a kütyü megbirkózik WAV fájlokkal is, de fő profilja persze az mp3 és a (secure) WMA.

Kezeljük egyszerűen - angolul
A kezelése roppant egyszerű, bekapcsolni a jobb alsó kis gombocskával lehet -- mellyel egyúttal a menüt is bármikor előhívhatjuk --, az enter/OK funkciót a középső fém gomb tölti be, míg navigálni az őt körülvevő gumírozott csík alatt rejlő mikrokapcsolók megnyomásával tudunk.

Ami a beállításoknál érdekesebb lehet számunkra: magyar nyelv sajnos nincs, illetve az ekvalízer személyében egy ötsávos megoldásról van szó, és a minden kiemelést nélkülöző opció mellett négy előre beállított sémát is találhatunk (rock, pop, jazz, classical), illetve saját magunk is kiélhetjük kreativitásunkat (custom).

• fülhallgató
• USB 2.0 (speciális)

SanDisk Sansa m240
Következő alanyunk az m240 nevet viseli, mely cikkünk legkonzervatíbbja, mégis sok mindenben hasonlatosnak mondható az előző oldalon bemutatott c250-eshez.

Két említendő változás azért van a Sansa c250-hez képest. Az egyik, hogy itt már szabványos USB 2.0 csatlakozásról beszélhetünk (mini kivitel), nem kell a PC-s kommunikáció létrehozásához speciális kábel. A másik a tápellátás körül keresendő, melyet egy darab AAA szabványú ceruzaelem testesít meg, és a gyártó állítása szerint egy tartós kivitellel akár 19 órányi folyamatos lejátszást érhetünk el az m240-essel.

Akinek eddig nem volt nyilvánvaló, annak ezután biztosan az lesz, hogy a Sansa család e tagja még az előző generáció képviselője, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a kisebb és leginkább monokrómnak mondható kijelző, mely által a menüben történő navigáció is picit nehézkesebb. Viszont kellemes meglepetést jelentettek a fedlap alá bújtatott gombok, melyek első ránézésre némi aggodalmat keltettek, de semmi probléma nem volt velük a teszt alatt (sőt, akár valakinek még jobban is tetszhet ez a megoldás a c250-esnél látottnál).

Tudásban persze az "m" sorozat elmarad a "c"-től -- elég, ha az FM-rádió hiányát említjük --, ennek megfelelően a menürendszer is leegyszerűsödött. Persze a szolgáltatások garmadája csak egy dolog a sok közül, a döntő tényező jelen esetben inkább a hangminőséget jelenti. 

• fülhallgató
• USB 2.0 (mini)

A nevében is megtalálható kis klip, mely segítségével felerősíthetjük kis lejátszónkat, a kütyü hátoldalán kapott helyet. A megoldás egyszerű, mégis ötletesnek mondható, és használat közben minden szempontból megállja a helyét, csak extrém igénybevétel esetén kell tartanunk attól, hogy akaratunkon kívül megszabadulunk Sansánktól.

Gyerekjáték kezelés, enyhe iPod beütéssel
A kütyü elején található az "easy jog", mely segítségével a navigáció szinte gyermekien egyszerűvé válik. Tőle jobbra-felül találhatunk egy gombot, mely fölé egy házikó van pingálva - segítségével a főmenüt érhetjük el. Közvetlenül felette található a kis színes kijelző, mely igen informatív és jól is olvasható.

Az egyik oldalon a hangerőszabályozó kétállású "billenője" leledzik mellette a fülhallgató csatlakozójával, míg átellenben találhatunk egy miniUSB-kaput és egy háromállású csúszkát, mely egyik végállásában lezárja a készüléket, míg míg a másikban a be-kikapcsolást végezhetjük.

• fülhallgató
• USB 2.0 (mini)

Nézzük mit hallottunk
Alapvetően két részre bonthatjuk a mezőnyt: az egyikbe kerülhet a c250 és a Clip, melyek fiatalos lendülettel vetik bele magukat a multimédiás hordozható kütyük egymás elleni harcába, míg az m240 egyedül árválkodik csoportjában, hiszen az ő személyében az előző generáció egy képviselőjét ismerhettük meg.

Még tartozunk azzal, hogy mondjunk összegzésképpen pár szót a hangminőségről. Először is, meghallgatáskor a hardver  egy SONY MDR-CD480-as volt.

Egyértelmű különbséget igazából csak a régi és újabb széria tagjai között hallottam -- természetesen nem az "ősibb" modell javára --, az már inkább a tesztelő egyéni ízlését tükrözi, hogy valamivel jobban tetszett a Clip ilyen szempontból (is).

Árak:

Forrás: Hoc.hu

A termékek tesztjéről további részleteket itt talál >>>