2016.01.31. 08:28

Kamera forog, s örök lesz, ami elmúlt

Debrecen - Nyolcvan filmet mutattak be az utóbbi tizenöt évben. Interjú Széles Tamással, a Debrecen Televízió ügyvezető igazgatójával.

A demokráciáért töretlenül küzdő Kossuth Lajos lábnyomaiban lépkednek. Amerikába emigráltak szájából hallgatják vissza Mindszenty József bíboros hitet, reményt, összetartozást erősítő szavait. Puskaropogás visszhangját kutatják a Köröstárkányt körülölelő hegyek között, s az utóbbi években sikeres, szakmai díjakkal kitüntetett kisjátékfilmeket is alkot a Debrecen Televízió stábja.

A helyiek tájékoztatását célzó városi televíziót mi indítja arra, hogy filmeket készítsen?

Széles Tamás: Korán kiderült, hogy vannak olyan tehetséges kollégáim, akik a szabadidejükben is hajlandók a saját tudásukat fejleszteni, figyelni a filmes trendeket. Kezdetben főként porté-, ismeretterjesztő, valamint dokumentumfilmeket készítettünk, általában Debrecenhez kapcsolódó vagy a régióban gyökerező témákban. Később – amikor kikristályosodott, hogy össze tudunk hozni olyan stábot, amely képes magas színvonalú filmek elkészítésére – megragadtunk minden pályázati lehetőséget. Egyetlen debreceni forintot nem teszünk bele semmilyen filmbe. Az önkormányzattól kapott összeget a televízió működésre fordítjuk. Filmjeinkhez kizárólag külső forrásokat használunk fel.

Folyton nyomon követjük a Médiatanács felhívásait, melyekben évente többször nyílik lehetőség pályázni különböző műfajú filmek támogatására. Van, amire tizenöt-hússzoros a túljelentkezés. Ma már tudatosan keressük azokat a témákat, amelyek felkelthetik a bírálóbizottság figyelmét. A kapott összegek nyomán sikerült függetlenítenünk két szerkesztő kollégát, akik egy-egy magazin kézben tartása mellett, a munkaidejük nagy részében referencia- és egyéb filmeket gyártanak. Az operatőrök, technikusok, vágók között is vannak, akikre preferáltan számítok a filmkészítésben. Általában a szabadidejüket fordítják erre, ha mégsem, akkor a szerkesztőségben másoknak kell helyettesíteni őket. A napi munka nem állhat meg. Ezért természetesen a beugrók megkapják a juttatásukat, de nagyfokú tolerancia szükséges mindenki részéről. Valótlant állítanék, ha kijelenteném, ez zökkenőmentes. Olykor érezhető némi szakmai féltékenység, de megérthető, hogy a pályázatos filmeknek a tőlünk telhető legjobban kell sikerülnie. Egyrészt magunk miatt, mert ezek bizonyítékul szolgálnak a Médiatanács számára, hogy érdemes támogatni a Debrecen Televíziót. Másrészt pedig tudom, hogy az adott forrást éppen el nem nyerők megnézik a nyertes műveket. Tudni akarják, hogy megérdemelték-e a pénzt.

Hogyan választanak szereplőt, rendezőt a kisjátékfilmekhez?

Széles Tamás: Két kisjátékfilmünk rendezőjével, Dánielffy Zsolttal régóta dolgozunk együtt, akit bátran nevezhetek barátomnak. Tapasztalatai, színházi beágyazottsága, kapcsolatrendszere megkönnyíti a szereplőválogatást. A Csokonai Színházzal és az Ady Gimnáziummal való jó kapcsolatunk bázisa a tevékenységünknek. A színészek szívesen vállalják a felkérést, úgy is, hogy kis költségvetésből dolgozunk. Emiatt még soha senki nem mondott nemet. Ez lehetőség egy másfajta játékra, mint amit a kőszínház deszkái megkövetelnek, illetve növelheti az ismertséget is. A mecénási kritériumot teljesítendő ugyanis, a Duna TV az első bemutatóhelye a Médiatanács Mecenatúra programja keretében készülő műveknek. Ennek köszönhetően nagy az elismertségünk: jelezték nézők például, hogy a dokumentumfilmünk segítségével találták meg elveszettnek hitt rokonukat, határon innen és túl.

A dokumentumfilm különleges műfaj. Hogyan találnak és kutatnak témákat?

Széles Tamás: Az ötlet leggyakrabban Vojtkó Ferenc és a magam fejéből pattan ki. Szép sorozat volt az útszéli keresztfákról szóló alkotás. Az egész országot bejártuk, Erdélyben is voltunk. Készült film az első világháború emlékműveiről is. És folytathatnám, hiszen az elmúlt tizenöt évben több mint nyolcvan filmet gyártottunk. Ezek jelentős előkészítést igényelnek, meg kell találnunk a szakértőket. Ahogyan belekezdünk, egyre több téma kerül elénk. Így például amikor Ausztráliában forgattunk, olyan vajdasági magyarokkal találkoztunk, akik együtt hagyták el szülőhelyüket, szinte a fél falu emigrált. Kiderült, hogy a legdélebbi magyar településről, Székelykevéről származnak. Kitaláltuk, hogy legyen ez egy következő témánk, azonnal felvettünk néhány beszélgetést. Itthon pályáztunk az ötlettel, és nyertünk. Hamarosan belevágunk a további munkába. Amikor tavaly tavasszal Bostonban, az ottani magyar tudósklub invitálására szólhattunk a filmjeinkről, találkoztunk egy kutatóorvossal, aki mesélt azon tervéről, hogy Szent-Györgyi Albert halálának harmincadik évfordulója alkalmából motorostúrát szervez a C-vitamin atyja sírhelyének felkutatására, és szeretné, ha valaki megörökítené ezt. A Magyar Mecenatúra Programnak van egy ad hoc pályázata, ami a megismételhetetlen események archiválására juttat rövid időn belül pénzt. A támogatásból egy hétre kiutazhattunk, és rögzítettük az utat. Ebből lehet a következő pályázat, majd a film Szent-Györgyiről.

Emberileg is sokat adhatnak ezek az utak…

Széles Tamás: Nagyon. Amikor Kossuth Lajos amerikai útjáról forgattunk, és eldugott településeken megálltunk egy-egy Kossuth feliratú utcatábla alatt, arra járókat kérdeztünk meg, tudják-e, kiről nevezték el a lakóhelyük e részét. Kossuth nevét kiejteni persze nem tudták. Egyikük a hangzás miatt orosznak gondolta, és hozzátette: biztosan szerette a vodkát. A többségnek fogalma sem volt róla, ki Kossuth, de miután említettük, micsoda hős volt, mindőjüktől azzal az ígérettel váltunk el, hogy amint hazaérnek, utánanéznek. Ettől úgy éreztük valamiféle missziós munkát is teljesítünk. Ennek az ellenkezőjét éltük meg egy Kossuthról elnevezett településen Ohióban, ahol a pici templomban áhítattal fogadtak minket a helyiek. Amerikaiak könnyezték meg érkezésünket, csak azért, mert magyarok vagyunk, mint az a Kossuth, akit nyolcvan-százezer ember kísért a Broadwayn érkezésekor. Az elnyomott országért, a demokráciáért küzdő szabadságharcost nagyon tisztelték az Egyesült Államokban. Miközben – ahogyan azt a pittsburgh-i egyetemen oktató Várdy professzor mondta viccesen – nem azért kapaszkodott minden képén a kardjába, mert annyira harcos típus volt, hanem mert olyan alacsony, hogy ha nem tartja keményen a fegyverét, az a földre rántotta volna.

Mindszenty bíboros útját kutatva pedig döbbenetes volt megérezni, hogy milyen hatást tett az emigráltak életére a negyven évvel ezelőtti találkozás az „Isten emberével”. Magyarország utolsó hercegprímása nyolcvanegy éves korában indult útnak, hogy az Egyesült Államokba menekült magyar közösséget erősítse, arra biztassa, hogy adják tovább gyerekeiknek a nyelvüket, ne felejtsék el a gyökereiket. Magánkézben lévő archív felvételeket gyűjtöttünk össze. Dokumentumértékűek ezek az alkotások.

A fenti példák fennköltek, ám a köröstárkányi tragédia tapintatot igényel. Hogyan fogadták az érdeklődést ott?

Széles Tamás: A film érdekessége, hogy a fikciós elemekben, a megrendezett jelenetekben a lemészároltak leszármazottai statisztáltak. Ők maguk vállalták, hogy a saját nagy- vagy dédszüleiket eljátsszák. Emberi nagyság és megbocsátás szükségeltetik egy ilyen tetthez. Az egyik legdrámaibb filmünk, minden tekintetben megrázó volt a fogadtatása.

- Horváth Borbála -