Mindennapi kenyerünk

Nagy volt a tömeg az élelmiszerboltban. Nyolcvanas éveiben járó, fejkendős nénike jelent meg az ajtóban, tétován körülnézett, próbált beljebb jutni. Amint az eladók észrevették, odasiettek hozzá, s készségesen kérdezték. Kedvesné Zilahi Enikő írása.

– Mit tetszik kérni?

– Egy kenyeret adjál kedveském!

– Milyet kér a néni? Kereket, hosszút, teflont?

– Mindegy! – jött a válasz.

– Na de mégis milyet adjak? Fehéret, félbarnát, barnát, esetleg rozsost vagy teljes kiőrlésűt?

A néni szemmel láthatóan nem értette a nagy igyekezetet. Nem értette, mire ez a nagy felhajtás, mikor ő csak egy kenyeret kért. Aztán csendesen megjegyezte: – De jó dolgunk van! Bezzeg nem válogathattunk, amikor 30 deka jutott naponta. Mindegy volt, milyen, csak legyen!

Ezen elgondolkodott kicsit, majd levett a polcról egy viruló barna kenyeret, fizetett és csendesen elballagott. Sokan nem értették, főleg a fiatalabban, mit is akart mondani a néni.

Jómagam is ott álltam a sorban, s kíváncsi figyelemmel kísértem a párbeszédet. Azonnal megéreztem, milyen gondolatok járhattak az anyóka fejében, hisz nagy­anyámtól számtalanszor hallottam a történeteket a jegyre kapható kenyér ínséges időszakáról, és a tenyérnyi háztájin keservesen megtermelt kenyérgabonáról. Aztán eszembe jutott az is, hogy nekünk milyen természetes a polcon sorakozó kenyér. Mintha csak ott teremne.

De a nénike korabeliek bizony minden falatban, minden morzsában érzik a verejtékszagú aratás kínzó fájdalmát, az alkonyatra elgyötört test fáradtságát. A múlt század dereka táján élő embereknek szinte az egész létük függött az évi terméstől. Nem véletlenül nevezte Ady Endre „életnek” a búzát. Élet volt az bizony, hisz az életet jelentette őseinknek. Meg is becsülték az utolsó morzsát is. Az életet jelenti nekünk is, hisz, ha kenyerünk van, már nem éhezünk. A mai emberek többsége azonban már egészen másként harap a kenyérbe, mint a csodálkozó nénikéhez hasonló „régi öregek”.

Már akkor tudtam, nem utoljára találkoztam a nénivel. Megtudakoltam a nevét, s fel is kerestem egy langyos, július eleji napon. Kicsit félve álltam meg a kapuja előtt, vajon szóba áll-e velem? Szóba állt. Megkértem, próbálja meg felidézni a boltban említett időket. – Nem kell azt idézni. Itt van minden a fejemben, mint egy könyvben. Csak fel kell lapozni, s már olvashatom is – mondta természetes egyszerűséggel a néni.

- Kedvesné Zilahi Enikő, Nyíracsád -